Az oroszok imádnak háborús filmeket csinálni, szeretik a nagy csatákat és a hősies tetteket a mozivásznon, az önfeláldozást, de van egy nagy bajuk ezen a téren. Alig van olyan háborújuk a Nagy Honvédő Háború kivételével, amiből egyértelmű győztesként kerültek ki, amit minden további nélkül vállalhatnak. Van egy sor olyan konfliktus, amit ugyan megnyertek, de mivel „rossz sajtójuk” volt, nehéz elképzelni, hogy mondjuk a finnekkel vívott téli háborúról, az 56-os forradalom leveréséről, a csecsen háborúról vagy legutóbb Grúzia lerohanásáról filmet készítsenek, Afganisztán pedig külön kategória. A tíz éven át elhúzódó konfliktus során a szovjetek nem tudtak döntő győzelmet kicsikarni az egyre erősödő felkelőkkel szemben, összesen 15.000 halottat veszítve 1989-ben kénytelenek voltak kivonulni, sorsára hagyva az ingatag afgán kommunista kormányt, ami pár hónappal később össze is omlott.

Ebben ugyebár nem volt sok dicsőség, és akkor még nem beszéltünk a civil lakosság ellen elkövetett atrocitásokról, a felkelőknek eladott fegyverekről és a dezertálásokról. Nem is született sok szovjet/orosz film Afganisztánról, ha igen, az rendszerint a hazatérő veteránokról szólt. A kivételt talán a Fyodor Bondarchuk rendezte 2005-ös 9 rota, vagyis 9. század volt, egy hősies, de hiábavaló küldetés kissé eltúlzott története, ami Oroszországban kultfilm lett, és most megjött a „párja”, ha nem is a moziba, de az HBO GO-ra, a Testvériség, csak közben maga az ország is sokat változott, de erről később. A film 1989-ben játszódik, a kivonulás már eldöntött tény, de vannak szovjet katonák, akik számára még nem ért véget az afgán háború. A felkelők az amerikai segítségként kapott Stinger rakéták egyikével – ezekről szól a Charlie Wilson háborúja – lelőnek egy orosz vadászgépet, a pilótát pedig foglyul ejtik. Csakhogy a pilóta nem akárki, egy tábornok fia, aki a kiszabadítására kivezényli a 108-dik gépesített gyalogos hadosztály egységeit.

A fenti leírás alapján egy masszív háborús filmet várna az ember, gigantikus csatajelenetekkel, hősies rohammal és tucatjával lemészárolt mudzsahedinekkel, de erről szó sincs. Persze vannak összecsapások, véres harcok és izgalmasak is, sőt, de a valós események alapján készült Testvériség azt igyekszik megmutatni, miként zajlottak arrafelé a dolgok valójában. Rögtön úgy kezdünk, hogy pár katona lenyúl egy jelentősebb összeget az általuk átkutatott, egyébként heroint szállító, - de az kit érdekel, - karavántól, majd a pénzből sztereo magnót vesznek, de a dologból verekedés lesz, mert odamennek arcoskodni a desszantosok, akiket mindenki utál. Majd megismerjük az egyébként civilben szolgáló hírszerzőket, akik igyekeznek utánajárni a pilóta ügyének, és nem úgy, mint az amerikai kémfilmekben, hanem józan ésszel, tárgyalással és főleg pénzzel. Mert itt minden kapható, de senkiben sem lehet megbízni, még a saját bajtársaikban vagy feletteseikben sem, és ilyenkor kerülnek elő a fegyverek. Bizarr módon az egyetlen, aki állja a szavát, az pont a legfőbb ellenségük.

Nem mondom, hogy nincs olyan jelenet, amit kissé erőltetettnek vagy valószínűtlennek éreztem volna, mert van ilyen, de Pavel Lungin (A kiskirály, A sziget, Cár) filmjén érződik, hogy tényleg hitelesen akarta ábrázolni a konfliktust, aminek egyik oldalon sem voltak igazi hősei, vagy ha voltak, azokat rég elfeledték. Nem is a harcjelenetek a legemlékezetesebbek, hanem azok a részek, amik a résztvevőket mutatják be közelebbről, mint amikor az idealista fiatal hadnagy egy, a felkelőkhöz átállt orosz katonával beszélget, vagy amikor arról tárgyalnak a viharvert hírszerzők, mennyi pénzért használhatnak az orosz csapatok egy hegyszorost pár órára. Nem is tetszett mindez a mai orosz kultúrfelelősöknek, akik az elmúlt években minden korábbi kudarc felemlegetését árulásnak tekintik – bizony ülnek történészek börtönben ilyesmiért -, és sokan a film betiltását követelték, végül csak egy pitiáner bosszúra futotta: a Testvériség május 9-re, a győzelem napjára tervezett bemutatóját át kellett tenni május 10-re.

Értékelés: 7/10