Russell Crowe nem szokott negatív figurát játszani, de itt teljes erejével veti magát a feladatba, mindent lerombol, ami az útjába kerül, pedig csak annyi történt, hogy valaki rádudált.
Az amerikai egy autós kultúra, talán sehol máshol nincs nagyobb szerepe az autónak, mint náluk, és ennek persze megvan a maga sötétebb oldala is, úgy értem, a környezetszennyezésen és az olaj érdekében folytatott közel-keleti külpolitikán túl. Merthogy az amerikaiak kedvenc időtöltése az, hogy olyan mindenféle piszlicsáré ügyek miatt egymásnak esnek, mint az előzés, dudálás, parkolóhely elfoglalása, és erre már régóta van is egy remek kifejezésük: road rage, avagy közúti tombolás, ahogy Russell Crowe új filmjében, a Tébolyban fordították le. És maga Crowe az, aki tombolni kezd, igaz, nem is kell neki sok biztatás.
A bevezető képsorban az látjuk, hogy némi fejfájásos tépelődés és pár pirula bedobása után hajnalban betör egy házba, egy kalapáccsal elintézi az ott lakó párt – nyilván a volt feleségét és annak új élettársát -, majd felgyújtja az egészet. Így kezdődik a napja. Eközben a város másik végében egy fiatal nőnek, Rachelnek (Caren Pistorius) sem kezdődik jól a napja, pedig ő nem is vert agyon és gyújtott fel senkit. A válóperes ügyvéd hívogatja a férje követelései miatt, iskolába kell vinnie a fiát (Gabriel Bateman), de késésben vannak, és a munkájában is gondok adódnak. És úgy hozza a sors, hogy rádudál a férfira, aki feltartja előtte a sort, aki magára veszi a dolgot, és úgy dönt, elégtételt vesz, és mivel úgy érzi, neki már nincs veszítenivalója, a végletekig megy el, hogy elégtételt vegyen – egy nyavalyás dudálásért. És amikor megszerzi Rachel telefonját, már az ő kezében van az irányítás.
Egy kedves kollégám azt írta a filmre, vagy a történetére, hogy „bestiálisan ostoba”, ami egyrészt nem feltétlenül igaz, másrészt egy ilyen filmnek nem az a dolga, hogy okos legyen, hanem az, hogy zsigerileg hasson, és ez zsigerileg hat. Az elején kapunk egy hosszú és felesleges montázst arról, hogy miért rossz a közösségi média, a sok telefonnézés és, hogy idegesebbek vagyunk, mint régen, ez tényleg butaság, mert a filmben nem erről van szó, és valóban akad pár kevésbé okos húzás vagy összecsapott megoldás, jobb lezárást is kaphattunk volna, de nem ez a fontos. Az a fontos, hogy a dolog működik, félünk Russell Crowe-tól és izgulunk a hősnőért, ráadásul tesszük mindezt exponenciálisan. Úgy értem, Derrick Borte (Disturbia, Éjszakai járat) végig képes fokozni a tempót és a feszültséget, ahogy mindenki, aki csak Rachelnek fontos, veszélybe kerül, és ahogy bárki, aki segíthetne neki, maga is potenciális célponttá válik. És Russell Crowe magányos ámokfutója tényleg mindent lerombol maga előtt, és ez nagyon-nagyon keményen hat.
Ezt azért előre is ki lehetett találni, de a filmet Crowe viszi és a figura, akit kitaláltak neki. És a figurában az a jó, hogy nem gonosz. Tévedés ne essék, ez egy abszolút negatív alak, de nem gonosz, hanem tombol a dühtől, a hideg, kalkuláló indulat viszi előre, és ilyen szempontból a film a Joel Schumacher rendezte Összeomlás (1993) távoli rokona, csak ott tudtunk szimpatizálni a bekattant kisemberrel, itt nyilván nem. Az egyébként hordó méretűre hízott Crowe szemében pedig tényleg ott lobog a düh, én simán el tudom képzelni, hogy annyira karakterbe hozta magát, hogy a forgatáson rizikós lehetett hozzászólni. És ez ugyancsak egy jellegzetes B-mozi, amire aligha fogunk később emlékezni, de jó újra egy olyan szerepben látni a színészt, ahol beleadhat apait-anyait. És ne csak őt dicsérjük, mert Caren Pistorius (Ragadozó városok) is nagyon jó, szerintem olyan jó, hogy ez a film akár belépő lehet neki egy nagyobb produkcióhoz is.
Értékelés: 7/10
