1990. Moszkva bekeményít, és nem küld olajat, megugranak az üzemanyagárak, a taxisok pedig megbénítják az országot - mire a beteg, ágyhoz kötött Antall József miniszterelnök olyat tesz, amit ma már nehéz elképzelni: az érdekeltekkel egyeztetve megállapodást köt.
Lehet, hogy csak egy hajszálon lógott a rend és a béke, az pedig biztos, hogy sokaknak okozott komoly gondot, hogy nem tud eljutni oda, ahol lennie kéne, de Budapest nagyon szép és alapvetően nyugodt volt az 1990-es taxisblokád alatt. Szerintem. A saját legélénkebb emlékem az eseményekkel kapcsolatban az a teljesen szürreális látvány volt, ahogy
egy pár lovon ülve poroszkált át szép nyugodtan az üres Erzsébet-hídon.
Címével ellentétben azonban Tősér Ádám filmje, a Blokád nem elsősorban magával a blokáddal foglalkozik, hanem a rendszerváltás után Magyarország első szabadon választott miniszterelnökével, Antall Józseffel, neki állít emléket, előtte tiszteleg – ha úgy tetszik, neki állít szobrot.
Íme, a történelmi kontextus, mert a dolog olyan régen volt, hogy talán igaz sem volt. 1990-ben a tőle távolodó kelet-európai államokat a Szovjetunió a kőolajvezeték elzárásával büntette, akiknek a piacról kellett olajat venniük, dollárért, ami nem volt - ez a szál mellesleg fikció, de akadozott az ellátás. Irak lerohanta Kuwaitot, a kőolaj világpiaci ára megduplázódott, így mindenütt emelni kellett a benzinárakat, nálunk is. Csakhogy az MDF kormány
ügyetlenül, otrombán lépte meg a szükségszerű, de várhatóan amúgy is rendkívül népszerűtlen lépést,
magára haragítva a magánfuvarozókat és taxisokat, akik először Budapestet, majd az egész országot bénították meg. Mindeközben a miniszterelnök a kútvölgyi kórházban feküdt kivizsgáláson – szűk három évvel később az ekkor talált daganat okozza a halálát. Ha nem is teljesen tehetetlenül, de rendkívül módon korlátozva tudja csak lereagálni az eseményeket, miközben távollétében kormánya hibát hibára halmoz – például azzal, hogy azt kommunikálják, erőszakot is hajlandóak alkalmazni.
Vicces és persze nagyon furcsa is, hogy egy film mondandója mennyire megváltozhat menet közben: a Blokád alkotói aligha gondolhatták, amikor nekivágtak a filmnek, hogy a bemutatókor Moszkva újra Európát zsarolja az olaj- és gázszállítmányokkal, és azt, hogy megint hatósági áras lesz az üzemanyag, a kormány pedig újra válságkezelésre kényszerül. Igaz, maga a válság szó most nem hangzik el, és teljesen más a kommunikáció, és talán ez az egyik legnagyobb tanulsága a filmnek. Az, hogy
egy olyan időbe megyünk vissza, ahol még volt politikai diskurzus,
ahol a különböző pártok még szóba álltak egymással, ahol a köztársasági elnök egy önálló tisztség volt, a köztévé vezetője pedig független döntéseket hozott. Aligha ez volt az alkotói szándék, nekem mégis ez jött át a leginkább.
Az alaphelyzet is ez: a MDF-es konzervatív miniszterelnök, Antall József (Seress Zoltán) és a liberális SZDSZ által nominált köztársasági elnök, Göncz Árpád (Gáspár Tibor) bár politikai ellenfelek, régi barátok, már csak közös 56-os múltjuk miatt is.
Ez a múlt egy mellékszálként ott van végig,
megmutatva, hogyan ismerte meg a fiatal Antall (ifj. Vidnyánszky Attila) későbbi feleségét, hogyan élte meg és át a forradalmat, és milyen remek tanár volt. Az utóbbi állításnál azért volt egy masszív Holt költők társasága utánérzésem, kicsit számítottam rá, hogy az ifjú Antall tanítványai a padra pattanva elkezdik szavalni, hogy „Ó kapitány, kapitányom!”. De vissza 1990-be, Antall Józsefhez és Göncz Árpádhoz, és itt lesz kicsit bonyolultabb a kép.
Vannak magánvélemények és kritikák is, amelyek szerint a Blokád nem áll túl messze az egyértelműen propagandacélokból készült, a választásokra időzített Elk*rtuktól, csak itt – hogy szó szerint idézzem egy barátom – nem Dobrev Klára, hanem Göncz a patás ördög. Tény, hogy olyan világban élünk, ahol, ha egy film másfél milliárd állami támogatást kap, akkor hajlamosak vagyunk valamiféle politikai szándékra gyanakodni, és az is tény, hogy ebben a történetben már csak dramaturgiai szükségszerűségből is a másik oldalon áll a köztársasági elnök, mint a miniszterelnök. Máshogy látják a helyzetet, másként cselekednek – ahogy az 1990-ben valóban megtörtént. Az elnök attól tartott, hogy a kormány fegyverhez nyúl, és ezért állt ki a tüntetők mellett, de aki az egész sztorit Antall nézőpontjából látja - vagy akarja láttatni – az érezheti azt, hogy ellenfélként viselkedett.
Persze ehhez az kell, hogy némi jóindulattal álljunk a filmmel szemben, hogy ne kapásból a rosszat feltételezzük, pedig bizony van néhány momentum, amikor a film konkrétan Göncz karakterét igyekszik aláásni, mint amikor azt bizonygatja, mennyit nőtt a népszerűsége. Azt remélem, hogy ezen a ponton még messze járunk a karaktergyilkosságtól, különösen egy rég halott politikus és író esetében, és azt remélem, hogy egy olyan profi forgatókönyvíró, mint Köbli Norbert (A játszma, Apró mesék, Örök tél) nem engedhet meg magának ilyesmit. Ezt támasztja alá az is, hogy az eseményeket meglepően objektívan, pontosan mutatja meg a film, amely nem kíméli azokat, akik komoly hibákat vétettek, mint például Horváth Balázs (Görög László ) akkori belügyminiszter, akik itt joggal látunk erélytelen paprikajancsiként. Azonban maga a film is vét komoly hibákat.
Seress Zoltán annyira más karakter, hogy nekem egy pillanatig nem volt Antall József. Seress magas, meggyőző, mosolygós, Antall mindig kicsit gyűrött, megviselt volt, ritkán látszott jókedvűnek, volt benne valami, amit sokan arroganciának értelmeztek. Ez itt nem jelenik meg, egy beszélgetést leszámítva egy nővérkével, ahol a készítői szándék szerint Antallnak sikerült „megszelídítenie” egy vele szemben ellenséges, őt pökhendinek tartó ápolónőt. Ezzel szemben Gáspár Tibor például parádésan hozza Göncz Árpádot annak minden modorosságával. A másik hiba a címbeli blokáddal kapcsolatos. Miközben a film jól ábrázolja azt, mi történik a színfalak mögött, ügyesen fejti vissza a politikai történéseket, a tömegmozdulásokkal nem tud mit kezdeni.
Igen, újra és újra mutatnak néhány kiválasztott karaktert, akik a taxiban ülve várják, hogy történjen valami, megijednek, majd dühösek lesznek, amikor jönnek a rendőrök, de ez így nem átélhető. Egyszerűen nem jönnek át az arányok, a hangulat, a feszültség, nem működnek a tömegjelenetek, nincs bennük semmi impozáns, ennél fogva a helyzet rendkívülisége, komolysága sem jön át. Vagy az, hogy milyen szép volt Budapest úgy, hogy minden le volt zárva.
Értékelés: 6/10
