Ha valami már nem megy olyan jól, mint régen, akkor lépni kell, és néha elég egy apró, de lényeges részleten változtatni, hogy az üzlet újra beinduljon.
Keanu Reeves borostája és hosszú haja a John Wickben
Keanu Reeves karrierje a 2010-es évek elején nem volt a legjobb állapotban, 2013-ban mind a saját rendezésű A Tai Chi harcosa és a 47 Ronin , ami egyfajta szerelemgyermeke volt, látványos bukásnak bizonyult. Alig egy évvel később viszont újra szupersztár lett, hála a John Wicknek és annak az egyszerű változtatásnak, hogy itt már hosszú hajat és borostát viselt, ami apróságnak tűnik, de rengeteget jelentett.
Ez illett ugyanis igazán a sokat látott, sötét múltú, viharvert, de még mindig ereje teljében és képességei csúcsán lévő egykori bérgyilkos karakteréhez,
nagyrészt ez határozta meg a film és a későbbi folytatások vizualitását. Wick olyan, mint egy kicsit csapzott, kicsit gondozatlan harci kutya, akit nem szabad felbosszantani – így nem véletlen az sem, hogy a kutyák az egész franchise-ban milyen fontos szerepet kaptak. Persze, kellett a jó sztori, az elképesztő akciójelenetek sora, és az a világ, amit felépítettek a karakter köré, de a legfontosabb maga a karakter volt.
Samuel L. Jackson káromkodása a Ponyvaregényben
Az köztudott, hogy Samuel L. Jackson elég későn futott be. Bár voltak korábban is jó szerepei, már 46 éves volt, amikor eljött számára az áttörés, amikor Quentin Tarantino ráosztotta Jules Winnfield szerepét a Ponyvaregényben, és olyan meggyőző teljesítményt nyújtott, hogy Jules karaktere vitte el a filmet, és az, ahogyan beszélt. Választékosan, néha a Bibliát idézve, mégis rendkívül nyersen, sűrűn káromkodva, és gyakran ismételve a „motherfucker” szót.
Tette ezt olyan átéléssel, hogy a szó – a filmbéli magyar fordításban „faszfej” – gyakorlatilag a védjegyévé vált,
és azóta szinte minden filmjében használja, ha megengedi azt a cselekmény és a szövegkörnyezet. Jackson elmondása szerint fiatalon gyakran használta ezt a szót, nemcsak indulatból, hanem azért is, hogy segítsen leküzdeni a dadogását, ami rendkívüli módon zavarta, Tarantinónak pedig nemhogy nem volt ellenvetése a használatával szemben, hanem kifejezetten örült neki.
Amy Adams vörösre festette a haját
Amy Adams pályája kissé lassan indult be, első főszerepét a gyengécske Kegyetlen játékok 2.-ben kapta, majd jött egy kisebb szerep a Kapj el, ha tudsz!-ban (2002), de csak egy volt a Hollywoodban próbálkozó sok reményteli, de mérsékelten sikeres szőkeség közül, merthogy az eredeti hajszíne a szőke. Mindez megváltozott, amikor a 2007-es Bűbáj kedvéért vörösre festette a haját – gyanítom, hogy egyben vörös parókát is hordott, mert az a hajzuhatag, amit a földre pottyant valódi Disney hercegnő visel, elég méretes. Akárhogy is,
nemcsak Adamsnek jött be a vörös, hanem a casting directoroknak és rendezőknek is,
és a színésznő azóta 5, azaz öt Oscar-jelölést kapott, legutóbb az Amerikai botrányért (2013), de azért volt egy emlékezetes szőke szerepe is közben, a Tim Burton rendezte Nagy szemek (2014), amiért egy Golden Globe járt.
Jennifer Lawrence kirúgta az ügynökét
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Napos oldallal (2012) elnyert Oscar-díj után Jennifer Lawrence karrierje kissé „megtorpant”. Lezárult az egyre kevésbé népszerű Az éhezők viadala-széria, nyilvánvalóvá tette, hogy nem különösebben érdekli Mystique szerepe az X-Men franchise-ban, illetve több filmje is alulteljesített – lásd Serena, Joy, Utazók, anyám! vagy a Vörös veréb. Bár jól keresett és sztár lett, ő is érzékelte, hogy nem jut előrébb. Így az X-Men: Sötét Főnix 2019-es megjelenése után két év szünetet tartott a színészettől, illetve egy évvel korábban megvált az őt képviselő CAA ügynökségtől. Úgy érezte, hogy
folyamatosan nagy költségvetésű, de kétes minőségű projektek felé terelték,
miközben távol tartották a kevésbé jól fizető, de minőségi munkáktól. Visszatérése után olyan filmekben játszott, mint Adam McKay világvége vígjátéka, a Ne nézz fel! (2021), az Oscar-díjra jelölt Causeway (2022) című dráma és legutóbb a Barátnőt felveszünk (2023) című felszabadult vígjáték. Ez utóbbi azt is megmutatta, milyen remek komika Lawrence, ha kap rá egy esélyt.
Kristen Stewart „független” lett
Bár már az Alkonyat (2008) és folytatásai előtt is számos elismert, remek szerepe volt – például a Pánikszoba (2002) - Kristen Stewart neve évekig összefonódott az indokolatlanul sikeres franchise-zal, ami egy ponton túl már negatív módon érintette a karrierjét. Stewart ekkor az elképzelhető legokosabb dolgot tette: közvetlenül az Alkonyat-szériával szembeni kötelezettségeinek lezárulta után
hátat fordított a nagy költségvetésű hollywoodi projekteknek,
és egy sor kisebb, művészibb gondolkodású független filmet készített. Ilyen volt az Úton (2012), a Camp X-Ray (2014), a Megmaradt Alice-nek (2014), illetve a Sils Maria felhői (2014) és A stylist (2016) a francia Olivier Assayas rendezésében. Ezekért ugyan nem kapott sztárgázsit, viszont a szakmai megítélése nagyságrendekkel javult, és a közönség is kezdett másként nézni rá. Igaz, voltak megingások, mint a csapnivaló Charlie angyalai (2019) reboot, de a Lady Diana életét feldolgozó Spencerért (2021) már Oscarra is jelölték, ami azért elég szép teljesítmény egy olyan színésznőtől, akit az Alkonyat-filmek miatt teljesen leírtak már.
Drew Barrymore leszámolt a vadóc kislány imidzsével
Drew Barrymore természetesen az E.T. A földönkívüliben (1982) lett mindenki kedvence, hogy aztán évekig küszködjön a rászakadó hírnév – és az azt kihasználó édesanyja – árnyoldalával. Ahogy az a legtöbb gyerekszínésszel lenni szokott, komoly erőfeszítésébe tellett, hogy olyan felnőtt előadóvá váljon, akit a közönség komolyan vehet. Az ő megoldása erre az volt, hogy rendre vadócokat alakított az 1990-es évek elején, de ez sem a kritikusoknak, sem a közönségnek nem tetszett. Minden megváltozott 1996-ban, amikor Barrymore szerepet kapott Wes Craven Sikoly című metahorrorjában. Bár eredetileg a főszereplő, Sidney Prescott szerepére szerződött le, végül inkább az álarcos gyilkos legelső áldozatát, Casey Beckert játszotta el, ami egyben üzenet volt mindenkinek. Hajlandó innentől komolyan venni magát, és kockázatot vállalni – és bár alig tíz perc után megölték, Barrymore neve újra közszájon kezdett forogni.
Mark Hamill a hangját használta
Hiába volt ő minden idők legnépszerűbb filmszériája, a Star Wars legikonikusabb hőse, Luke Skywalker - egyben a filmtörténet legmenőbb nevének birtokosa –, Harrison Forddal ellentétben Mark Hamill rengeteg küszködött, hogy igazán jó szerepeket kapjon a későbbiekben. Volt azonban egy adottsága, amire a legrosszabb időkben is támaszkodhatott, a nagyszerű hangja. Már az 1980-as évek közepétől vállalt szinkronszerepeket, például remek érzékkel csatlakozott az egyre népszerűbb, mára már kultikus japán Ghibli Stúdió angol nyelvű verziójának készítői közé, majd elkezdett videójátékokon is dolgozni. Sok színésznek az ilyesmi csak jövedelemkiegészítés, olyan mellékes, amire nem túl büszkék, de Hamill képes volt újradefiniálni önmagát ezen a területen, és elsősorban a Joker szerepét vitte tökélyre majd 30 éven át, mind a rajzfilmsorozatban, mind az arra épülő videójátékban. Természetesen amikor újra Luke Skywalkert kellett játszania a Star Wars: Az utolsó Jedikben (2017) és a Star Wars: Skywalker korában (2019), arra sem mondott nemet, de ezekben is nagyrészt a hangjával játszott.