Sandra Bullock, 2009: A szív bajnokai vs. Ő a megoldás

Amikor nemrég Filmek, amikért először mindenki rajongott – aztán már nem című cikkünkben megemlítettük Sandra Bullock filmjét, amelyben egy nyomorúságos sorsú fekete diákot (Quinton Aaron) fogad örökbe, rengeteg komment érkezett, amelyből kiderül, A szív bajnokai még ma is nagy közönségkedvenc. Nem így az ugyanebben készült Ő a megoldás, amelyben Bullock egy szerény képességű, de rendkívül kedves, örökké vigyorgó lányt alakít, aki súlyosan rákattan Bradley Cooperre. Egy félresikerült vakrandi után a férfi után ered, még ha a fél országot kell is átutaznia, hogy bebizonyítsa, kettejüket az Isten is egymásnak teremtette. A film

olyan, mint egy rosszul sikerült Farrelly-vígjáték,

ahol nem egy fogyatékoson nevetünk, hanem vele együtt, de a minőség kritikán aluli. Az előbbi szerep egy Oscar-díjat hozott Bullocknak, az utóbbi egy Arany Málnát, és a színésznőt dicséri, hogy az utóbbi díjat is személyesen vette át, majd volt mersze kiosztani a film DVD-jét a közönség tagjainak.

Josh Hartnett, 2001: A Sólyom végveszélyben vs. Pearl Harbor - Égi háború

 Nem mindig a tehetségén múlik az, hogy egy színész jól játszik vagy sem, hanem például az őt instruáló rendezőn. Jelen esetben az is kérdés, hogyan készít háborús filmet Ridley Scott, és hogyan csinálja ugyanezt Michael Bay. Az 1993-as mogadishui csatát bemutató Scott-filmben Josh Hartnett egy zöldfülű ranger, Matt Eversmann törzsőrmester, akinek a csata hevében kell veteránná válnia és felelősséget vállalnia embereiért, Bay történelmileg sokszor pontatlan, heroikus eposzában pedig egy kitalált pilóta, Danny Walker hadnagy. Aki egyszerre harcol a japánok ellen és küzd meg Ben Affleckkel Kate Beckinsale kezéért, a színészi játékot a sűrű szemöldökráncolás és emelgetés jelenti. És lehet, hogy a Pearl Harbor nem csapnivaló film, sőt, egyfajta bűnös élvezet is sokaknak, beleértve ezen sorok íróit, de az biztos, hogy nem a gyötrelmesen eltúlzott, feleslegesen teátrális színészi játék miatt szeretjük.  

Ewan McGregor, 1996: Trainspotting vs. Emma

Két irodalmi adaptációról beszélünk, de a különbség ég és föld. Danny Boyle egy kortárs művet vitt vászonra Irvine Welsh-től, és aligha kell ecsetelnünk, mennyire jó lett, sőt, mennyire meghatározó. maga a film és Ewan McGregor Mark "Rent-boy" Rentonja is filmtörténeti jelentőségű annyira jól sikerült megfogni a korszellemet, a szubkultúrát, a zenét és a lüktetést. Ezzel szemben Douglas McGrath kissé avittos, kissé poros Jane Austen feldolgozása legfeljebb egy korrekt iparos munka, vagy talán az sem, igaz, Oscar-díjat kapott a Legjobb Filmzene kategóriában. És a két film azt is megmutatja, mennyire limitáltak voltak ekkor McGregor színészi eszközei, mennyire nem érezte meg a ritmust egy kosztümös filmben és mennyire zavarta a ráadott idétlen paróka – és mennyire nem volt meg az összhang közte és a női főszereplő, Gwyneth Paltrow között. McGregor később maga is csapnivalónak minősítette alakítását a drámában, és értékeljük az őszinteségét.

Tom Cruise, 1988: Esőember vs. Koktél

Barry Levinson drámája az autista testvérével összebarátkozó aranyfiúról kétségkívül Tom Cruise pályafutásának egyik legfontosabb pontja volt, nem is elsősorban anyagi, hanem kritikai, ha úgy tetszik, minőségi értelemben. Mert, bár végül Dustin Hoffman kapott Oscart a filmért, sőt, Cruise még jelölésig sem jutott, mégiscsak az történt, hogy egy színészlegenda egyenrangú partnere lett, ráadásul egy önző, eleinte kifejezetten karaktert kellett életre keltenie, ahol nem számíthatott a sármjára és a fizikai teljesítményére. Ezzel ellentétben a Koktél semmi másról nem szól, mint csupafog mosolyáról, arról, mennyire jóképű és elbűvölő, hogy állva pisilnek utána a nők, de ez sajnos nem tesz ki egy filmet, ahogy az sem, ahogy az sem , hogy csinos lányok előtt rázza magát és a koktélkeverőt, amit néha fel is dob a levegőbe. Merthogy ennyi a film, ami Arany Málnát kapott, Cruise pedig, aki szintén elnyerte a rangos díjat, túltolja a szépfiút, és később ő maga is elismerte, hogy „nem ez a film volt karrierjének az ékköve”.

Uma Thurman, 1994: Ponyvaregény vs.  Néha a csajok is úgy vannak vele

Azt feltehetőleg senkinek sem kell elmagyarázni, hogy miért annyira jó és jelentős film Quentin Tarantino második rendezése, amely mérföldkőnek bizonyult a filmezés történetében, ahogy azt sem kell külön méltatni, milyen nagyszerű alakítást hozott ki QT kedvenc színésznőjéből, Uma Thurmanből Mia Wallace-ként. A film legjobb jelenetei közül sok hozzá köthető, a frizurája pedig a Ponyvaregény védjegyévé vált. Persze elsőre nem tűnt rossz ötletnek Gus Van Santtel dolgozni sem, aki az Otthonom, Idaho (1991) után a legkeresettebb független filmessé vált, de ebből a projektjéből valami elképesztő sületlenség sült ki. A Tom Robbins regénye alapján készült film főhősének Sissy Hankshaw-nek (Thurman) rendellenesen hosszú a hüvelykujja, így könnyen stoppol, majd egy marhatenyészetből átalakított szépségfarmon kell szépítőszereket reklámoznia. Ennyi a történet, meg valami leszbikus vonal, de ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, annyi a film, hogy szép lányok rohangálnak cowboy ruhában. Oszt annyi!

Jennifer Lawrence, 2012: Napos oldal vs. Ház az utca végén

Van, hogy egy fiatal színész sok mindenre rábólint, mert azon szerepek közül, amiket neki felajánlanak, a végén úgyis ha a negyede jön össze. Igaz, Jennifer Lawrence volt már egy Oscar-jelölése ekkor, de biztosra ment, és igent mondott egy abszolút közepes, vagy annál is gyengébb horrorra, ami legalább biztos bevételt jelentett, és kockáztatott, amikor igent mondott David O. Russell drámájára. A rendező ugyanis a Sivatagi cápák (1999) egy évtizedre kiírta magát Hollywoodból, annyira nehéz volt vele dolgozni, és olyan sok konfliktusa volt a színészeivel. Ezúttal a rizikós döntés volt a jó döntés, mert a Napos oldal tarolt 8 Oscar-jelöléssel, ő maga pedig hazavihette a saját Oscarját. A Ház az utca végén ugyan nem lett vállalhatatlan, de kétlem, hogy sokan emlékeznének rá, JLaw pedig egy alig kidolgozott szerepben nyújt egy alig kidolgozott alakítást.

Melissa McCarthy, 2018:  Megbocsátasz valaha? vs. Haláli bábjáték

Melissa McCarthy nagyszerű komika, aki 2018-ban úgy döntött, ideje, hogy komolyabban vegyék. Ezért játszotta Lee Israel, a valóban élt és lecsúszott írónő szerepét, akinek életrajzaira egyre kisebb a kereslet, és aki, hogy megéljen valamiből – és fedezze nem elhanyagolható alkoholizmusát – hírességek leveleit kezdi el hamisítani, amiket aztán jó pénzért adott el. Lee persze nem csak hamisított, nem csak a kézírást utánozta, azokat a leveleket meg is kellett írni tartalmat adni nekik. A valóban komoly szerep egy Oscar-jelöléshez juttatta a színésznőt, aki aztán az év egyik legnagyobb bukásában is játszott. Ami egy obszcén bábfilm, de nem az obszcenitással volt a baj, hanem azzal, hogy a polgárpukkasztás mögött nem volt se igazi humor, se ész. Az élőszereplőket és bábokat elegyítő, kifejezetten altáji humorra utazó film összesen 40 millió dollárba került, ami azért jókora túlzás – talán McCarthy gázsija volt túl magas -, és ennyit nem is tudott kitermelni a film, amit az első kritikák után maga a forgalmazó segített elkaszálni, drasztikusan csökkentve a vetítésszámot, a külföldi partnerek pedig sorra mondták vissza a filmet. Nálunk is megvolt már a bemutató időpontja, de aztán törölték – így a magyar jegybevétel sincs benne az alig 27 milliós végösszegben.

Sir Patrick Stewart, 2017: Logan - Farkas (2017) vs. Az emoji-film

Sir Patrick Stewart egy velünk élő legenda, egy intézmény, egy felülmúlthatatlan színészóriás – ezt onnan is tudni, hogy van egy "Sir" a neve előtt. Egyik legismertebb szerepe Charles Xaviér professzor volt az X-Men franchise-ben, amelynek egy ponton vége kellett szakadnia, legalábbis az ő és Logan szempontjából. James Mangold az ő alkonyukat úgy mutatja be, mint egy véres western balladát, és az eredmény gyönyörű és izgalmas lett egyszerre. A professzor itt már csak árnyéka önmagának, akinek elméjét súlyos rohamok gyötrik,

Stewart pedig méltósággal és a tőle megszokott átéléssel adja a karaktert. Hogy aztán eljátsszon egy kupac kakit. Szó szerint.

Merthogy ő Poop, az a Kaki smiley Az emoji-filmben, egy rajzolt, csokornyakkendős kakakarakter egy világban, amelyet az okostelefonjainkban élő különféle smiley-k és hangulatjelek népesítenek be, csakhogy a mindig mosolygós és kacsingatós békéjüket megzavarja egyikük, aki a kerek fejébe veszi, hogy kideríti, mi van a völgyükön túl. Nyilván jól jön néha egy könnyed szerep, de egy kaki?

Forrás: whatculture.com