Bármilyen furcsa, minden idők egyik leghíresebb, fikciós detektívje mindössze négy regényben szerepel.  Megteremtője, Sir Arthur Conan Doyle inkább novellákban utazott, abból összesen ötvenhatot írt, amiben Sherlock Holmes deduktív képességeit teszi próbára. De még így is egy regény az, amit a legtöbben ismernek, és amit a legtöbbször dolgoztak fel film vagy sorozat formájában. Bizony a baskerville-i véreb történetéről van szó, amiben

Holmes és hűséges társa, doktor Watson egy természetfelettinek látszó rejtély nyomába ered.

A történet középpontjában egy régi legenda áll, mely szerint egy átok miatt a Baskerville családot mindörökkön kísérti egy hátborzongató véreb. A lény, úgy tűnik, most ismét lecsapott, és Sherlock Holmes feladata, hogy megvédje az egyetlen örököst, és utánajárjon, tényleg létezik-e a legendás szörny, akit így írnak le a helybeliek:

“A megfigyelők egybehangzóan állítják, hogy a szörny hatalmas volt, s hogy szőre foszforeszkált, hátborzongatóan vonított, és túlvilági lény benyomását keltette”.

A leleplezés végül magyarázatul szolgál a démoni ebre is, akit foszforral kent be az elkövető, hogy világítson a sötétben.

A sátán kutyája olyan, mint Agatha Christie-től a Gyilkosság az Orient expresszen, nem véletlen, hogy a krimi királynőjétől meg ezt a Poirot-regényt ismerik a legtöbben, és számításaim szerint ebből készült a legtöbb sorozat-, illetve filmadaptáció.

Népszerűségük oka, hogy mindkettő feszegeti a detektívtörténetek határait.

Az Orient expressz azzal a ritka döntéssel zárul, hogy a detektív bár rájön megoldásra, de szabadon engedi a gyilkost (pontosabban gyilkosokat), A sátán kutyája pedig úgy indul, mintha a természetfeletti eseményekkel találná magát szemben a racionális elme.

Doyle trükkje az, hogy végül reális magyarázatot ad a történtekere – nem is tehetne másként, hiszen a misztikus magyarázatot kizárja a detektívtörténet műfaja.

1928-ban egy anglikán tiszteletes, Ronald A. Knox, aki nem mellesleg a londoni Detection Club egyik alapítója, A detektívtörténet tízes szabálya című esszéjében – amely afféle kiskátéul szolgált az írók számára – többek közt azt a kikötést teszi, hogy

“Természetfölötti erők természetesen ki vannak zárva”.

Ugyancsak 1928-ban, az American Magazine szeptemberi számában jelent meg S. S. Van Dine – becsületes nevén: Willard Huntington Wright – kritikus húsz kitételből álló listája (Húsz szabály a detektívtörténetek írására), melynek nyolcadik pontja így hangzik:

“A feladott rejtély megoldásában ki kell zárni minden természetfölötti erőt és körülményt”.

Ugyan A sátán kutyája először 1902-ben jelent meg, de érezhetően ragaszkodik ehhez, az akkor még ki nem mondott szabályhoz. 

Persze nem Doyle regénye az egyetlen, ami kacérkodik a természetfelettivel, Agatha Christie is többször alkalmazta a misztikusnak látszó, ám nagyon is evilági megoldással rendelkező bűnügyet. Ezzel találkozunk többek közt az Asztarté szentélye című Miss Marple-történetében és Az egyiptomi sír esete című Poirot-novellában is. A sátán kutyája viszont olyan ravaszul van felépítve, hogy

elsőre akár egy horrortörténet is lehetne ősi angol legendával, vérengző fenevaddal, generációkon átívelő átokkal és egy veszélyes lápvidékkel.

Nem véletlenül jegyzi meg Holmes, mikor Watson egyedül indul a gyilkosságnak és a félelmetes vérebnek otthont adó Devonba:

“Csúnya egy história ez, Watson, nagyon csúnya és veszélyes história. Minél jobban ismerem, annál kevésbé tetszik. Nevessen csak, barátom, de higgye el, nagyon örülnék, ha már újra itthon látnám épségben a Baker Streeten”.

Következzen ennek a csúnya és veszélyes históriának hét adaptációja, amiben még szovjet és bollywoodi filmet is találunk.

A baskervillei kutya (1939)

1939 és 1946 közt összesen tizennégy Sherlock Holmes-film készült Basil Rathbone és Nigel Bruce főszereplésével a 20th Century Fox égisze alatt, melyek közül A sátán kutyájának adaptációja volt az első. Rathbone olyan karakteresen alakította a híres detektívet, hogy az több évtizedre meghatározta Sherlock alakját a vásznon, Bruce viszont egy kissé másképp interpretálta Watsont, mint ahogy azt később megszoktuk: jóval komolyabb színezetet kap, és nem csak lelkes rajongó, aki pusztán azért van, hogy kihangsúlyozza a nyomozó erősségeit. A filmet a korabeli kritika is dicsérte, és mindmáig az egyik leghitelesebb adaptációja a regénynek. Ráadásul ez az első Sherlock-adaptáció, ami a viktoriánus korban játszódik, ugyanis az összes korábbi film forgatókönyvét úgy írták meg, hogy a sztorit a jelenbe helyezték át. A páros annyira népszerű lett Sherlock és Watson szerepében, hogy nem csak további filmeket, de egy rádiójáték-sorozatot is készítettek velük. 

Jighansa (1951)

Már viszonylag korán, az ötvenes évek elején lecsapott a sztorira az indiai filmgyártás, és elkészítették a maguk bollywoodi verzióját, amiből természetesen a musicalbetétek sem hiányozhatnak. A helyszín itt egy hercegi állam, Ratnagarh, ahol rejtélyes körülmények közt meggyilkolják a királyt, Chandrakantát. Sherlock Holmes ebben a filmben Smarajit Sen néven fut, Watsont pedig Bimalra keresztelték át. A sztorit is teljesen megváltoztatták: szó sincs semmiféle kutyáról, a tettes egy süketnéma hordár, akit felbéreltek a gyilkosságra (ennyiben rokon az eredeti történettel, hiszen a kutya ott is csak eszköz).

A sátán kutyája (1959)

Aki ismeri a Hammer Film Productions horrorjait (Frankenstein átka, A sötétség hercege, Drakula vérének íze stb.) az sejtheti, hogy Doyle regényéből ezúttal a természetfeletti elemek erősödnek fel, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy meghagyták az eredeti megoldást, tehát a sátán kutyája itt is szemfényvesztés. A filmben a stúdió két legnépszerűbb színésze is játszik: a veszélyben lévő Baskerville-örököst, Sir Henryt a fiatal Christopher Lee alakítja, Sherlock Holmes szerepében pedig Peter Cushingot láthatjuk, aki remekül alakítja a deduktív detektívet. Watson szerepében André Morell is telitalálat, viszont az egyik fontos szereplő sajnos eléggé háttérbe szorul: maga a kutya. Bár az egész filmet körbelengi egyfajta gótikus horrorhangulat, a sátán kutyája csak a végjátékban tűnik fel, egészen addig csak az áldozatok elborzadt tekintetét látjuk a támadások alkalmával. 

A sátán kutyája (1978)

Ha egy filmben a híres brit komikus, Peter Cook alakítja Sherlock Holmes-t, Watsont pedig Dudley Moore, akkor biztosak lehetünk benne, hogy egy paródiáról van szó. Érdekes módon, az eredeti mű címén fut a film, bár ez nem egyedi eset, hiszen az 1967-es James Bond-szatíra is a Casino Royale címet kapta. Bár ez a verzió alapvetően követi a regény nyomvonalát, de számtalan ponton teremt komikus helyzetet: például a Baskerville bortok szolgái sanyarú körülmények közt tartják új urukat, Sir Henryt és doktor Watsont. Az egyik jelenetben pedig a regény szerinti gyilkos, aki ráuszította vérebet az áldozatokra egy csivavával jelenik meg, ami összepisili Watsont. A megoldás hasonlóképpen infantilis: a valódi örökös nem más, mint a néhai Sir Charles Baskerville kutyája. A 2002-ben elhunyt Dudley Moore kiváló színészi tehetségének bizonyítéka ez a film, hiszen Watson mellett jó pár kisebb szerepet is ő alakít.

Sobaka Baskerviley (1981)

Mondtam én, hogy lesz még szovjet Sherlock Holmes is! Ráadásul ez a feldolgozás nem is olyan rossz, amit az is bizonyít, hogy a Sherlock Holmes szerepében látható Vaszilij Livanovot a Brit Birodalom Rendjével tüntették ki a brit kultúra népszerűsítéséért más országokban. Bár alapvetően hű marad az eredeti műhöz, és a rémisztő vadállat itt is egy kutya, ám a regénnyel ellentétben egy koponyát festettek az arcára. 

A sátán kutyája (1988)

Megérkeztünk minden idők leghitelesebb Sherlockjához, Jeremy Bretthez, akinek korai halála miatt nem készülhetett el az összes Holmes-sztori az ő főszereplésével. De szerencsére, A sátán kutyáját még egy tévéfilm formájában leforgatták, és igazán lenyűgöző lett, köszönhetően Brettnek, és a Watsont alakító Edward Hardwicke-nak, valamint az érzékletes rendezésnek. A Granada Television által életre hívott Holmes-sorozat (aminek jelen tévéfilm is a része) aprólékosan rekonstruálja Doyle világát, és itt nemcsak arról van szó, hogy Brettről mindenki azt mondja, hogy ő nem eljátszotta Sherlock Holmes-t, hanem ő maga Sherlock Holmes, hanem arról, hogy például a detektív a kandallópárkány mellett, egy perzsa papucsban tartja a pipadohányt, ahogy azt Doyle is említi egy helyütt. Az 1988-as A sátán kutyája is  hangulatos adaptáció lett, amiben benne van az eredeti regény íze – még Watson leveleit és beszámolóit is megcsinálták narrációban.

A sátán kutyái (Sherlock, 2. évad/2. rész, 2012)

Mióta Benedict Cumberbatch feltűnt a deduktív detektív szerepében elég nagy vita folyik arról, hogy vajon Jeremy Brett vagy ő a leghitelesebb Sherlock Holmes. Bárhogy is döntünk, azt tartsuk szem előtt, hogy Conan Doyle modern korba helyezett történetei számos helyen eltérnek az eredeti változattól, sőt, gyakran az orránál fogva vezetik azt, aki úgy gondolja: ó, hát én olvastam az eredeti művet, tudom is, melyik nyom, mire utal. Ilyenkor lehet jól pofára esni. Például, amikor Watson (Martin Freeman) fényeket lát a távolban, az bizony nem valamiféle jelzés, mint a regényben, csak egy autó fényszóróit kapcsolgatja véletlenül a benne szeretkező pár. A forgatókönyv zsenije, hogy ezúttal Holmes nemcsak a misztikus magyarázatban kételkedik, de saját épelméjűségében is, és egy ponton kezd a természetfeletti felé hajlani, mivel nem talál racionális magyarázatot a történtekre. A megoldás itt természetesen teljesen át lett írva: a baskerville-i rém nem egy megvadított, éheztetett, foszforral bekent kutya, hanem puszta hallucináció.

(via Keszthelyi Tibor: A ​detektívtörténet anatómiája, Sir ​Arthur Conan Doyle összes Sherlock Holmes története, Cineoutsider, Wikipedia)