Egy jó kis kardozós, íjazós történelmi kalandfilmre mindig kapható vagyok, sőt, de emlékszem, milyen borzalommal töltötte el tavaly az Arthur király - A kard legendája. Az a kínos erőlködés, hogy a régi mesét menővé és modernné írják át, ami hazavágta mind magát a történetet, mind a látványvilágot megszégyenítő volt különösen Guy Ritchie-től. Mindenáron menőnek szánt főhőse az elmúlt évek egyik legfelejthetőbb, legsoványabb filmes karaktere lett, és maga a film is rondán elhasalt, ha jól emlékszem, még a gyártás költségeit sem hozta vissza, pedig a stúdiónak eredetileg nagy tervei voltak vele, minimum trilógiát akartak, amiről már szó sincsen. És olyan sokan hozták fel Ritchie filmjét példaként az új Robin Hood feldolgozás kapcsán, nyilván nem véletlenül. Pedig hatalmas különbség van a két film között.

Hogy miről szól egy Robin Hood film, azt elvileg aligha kell elmondani, de mivel minden rendező csavar a régi sztorin – Ridley Scott például a százéves háborút és a francia intrikákat keverte bele -, szóval mégis nézzünk rá a dologra. Hősünk, Robin of Loxley (Taron Egerton) boldogan él birtokán, annál is inkább, mert összejön egy vagány parasztlánnyal, aki el akarta lopni a lovát, de mivel rajtakapták, inkább összefeküdt az úrfival – hát nem így kezdődik minden szerelem? Csakhogy a magát Robnak nevező hősünk behívót kap, és már Irakban is látjuk, golyóálló mellényben, terepszínű egyenruhában, ahol osztagával belesétál a felkelők rajtaütésébe, ahonnan csak üggyel-bajjal szabadul. És azt hiheted, kedves olvasó, hogy én itt most viccelek, netán rosszul fogalmazok, de tényleg így ábrázolják a keresztes háborút. Ahonnan hősünk sebesülten tér haza, bár másnapra meggyógyul, és vele érkezik egy mór harcos, korábbi halálos ellenfele, hogy megtanítsa az igazi harcra.

Hogy a Jamie Foxx játszotta mór harcos mit is akar, nem tudni, de felcsap hősünk Shifu mesterének, mert most olyan rész jön, ami részben Kung Fu panda, részben Batman. Kapunk ugyanis vicces montázst a harcművésszé válásról, miközben Robin napközben a léha milliomost adja, este pedig álruhás igazságosztó, csak nem köpönyegben, hanem csuklyában. És majd’ elfelejtettem, de míg hősünk a Szentföldön harcolt, Angliában lezajlott az ipari forradalom, Marian, a parasztlány (Eve Hewson, Bono kislánya) pedig szakszervezeti aktivista lett, a nottinghami seriff (Ben Mendelsohn, mindenki kedvenc gonosza mostanában) pont olyan, mint Ian McKellen volt a III: Richard nácis változatában. Kapunk még egy kicsit a V, mint vendetta disztópikus világából és most kapaszkodjanak meg, a Gyűrűk urából is, hiszen a seriff arctalan katonái sokszor olyanok, mint az orkok.

Lopni, párdon, kölcsönözni lehet stílusosan és jól is, Otto Bathurst rendező azonban nem ezt teszi, ügyetlen kézzel, minden elegancia nélkül rakosgat egymás mellé dolgokat, pedig olyan sikeres sorozatok vannak a háta mögött, mint a Birmingham bandája vagy Fekete tükör – igaz, nagyjátékfilm még nincsen. Persze az ember sok rossz filmet lát, elrontott darabokat, rutintalan kezdők munkáit, ezt rég megszoktam, de Bathurst esetében az a bosszantó, hogy azt hiszi magáról, mindent jól csinál, hogy mekkora ötlet modern köntösbe a régi mesét - nem az! -, és milyen menő dolog átemelni mások ötletét a saját mozijába.

És még azt sem bánnám, ha ehhez a zavaros háttérhez egy jó akciófilm járna, de itt a háttér az előtérbe pofátlankodik, nem engedi a színészeket rendesen játszani, az akciót kibontakozni, Banksy-re és másokra kacsint ki és olyan fontosnak tartja magát, hogy folytatásokról álmodik. Pedig már tudjuk, az új Robin Hood elhasalt mindenütt, eddig a felét sem hozta be 100 millió dolláros költségvetésének. Az Arthur király legalább próbált történetet mesélni, karaktert formálni, valamit tisztességesen összerakni, és így már rögtön jobbnak is tűnik!

Értékelés:3/10