Guillermo del Toro régóta várt filmjében a valóban szemkápráztató, részleteiben csodás látványvilág mögött csak vékonyan megrajzolt karakterek és egy elnagyolt történet van arról, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel.
Bár producerként aktív volt, rendező: Guillermo del Toro a 2017-es A víz érintése óta nem rukkolt elő új rendezéssel. Akármin is dolgozott, volt rá ideje bőven minden apró részlettel elbindzsizni, még akkor is, ha közben beütött egy világjárvány, ami annak rendje és módja szerint ketté is szakította a Rémálmok sikátora forgatását. A jó hír az, hogy ez meg is látszik a filmen, a rossz hír az, hogy ez elsősorban a film látványvilágára igaz.
Del Toro már ezer éve szerette volna megfilmesíteni egyik kedvenc regényét, a Nightmare Alley-t William Lindsay Greshamtől – az 1946-ös könyvet közvetlen megjelenése után egyébként rögtön vászonra vitték, A sarlatánnak (1947) az akkor hatalmas sztárnak számító Tyrone Power volt a főszereplője -, és úgy érezte, ennek most jött el az ideje. Igaz, a kiszemelt Leonardo DiCaprio helyett be kellett érnie Bradley Cooperrel a főszerepben: ő Stanton Carlisle, aki a nyitó képsorokban szó szerint mindent feléget maga mögött, ki tudja milyen bűnöket sejtetve. Ezek után szinte véletlen köt ki egy vándorcirkusznál, ahol az egyik munkája a „rémlény” felügyelete, aki egy elállatiasodott szerencsétlen csavargó – se nem ember, se nem állat, hirdeti a „gazdája (Willem Dafoe) -, aki főműsoridőben csirkék fejét harapja le.
Mellesleg ez egy létező mutatvány volt akkoriban.
Carlisle hamarosan a társulat szebb napokat látott, alkoholista mentalistájához (David Strathairn) és annak feleségéhez (Toni Collette) csapódik, akiktől kitanulja a szakmát, és oldalán az elektromos gömbbel fellépő Molly-val (Rooney Mara) nekivág a nagyvilágnak, hogy megcsinálja a szerencséjét.
És tulajdonképpen itt kezdődik a film, az első óra csak egy hosszúra nyúlt felvezetés, szép szóval expozíció, legalábbis a nézőnek, mert gyanítom, hogy del Torónak ez a rész ugyanolyan fontos volt, mint ami ezek után következik. Merthogy lehet tudni, hogy a vándorcirkuszban az ő gyűjteményének becses darabjai láthatók a polcokon és az asztalokon, nem véletlen, hogy az erőművészt a kabalaszínésze, Ron Perlman játssza, és még folytathatnánk. Del Toro már a lényeg előtt elveszik a részletekben, így nem csoda, hogy mire a történet igazán elkezdődne, nem marad ideje, lendülete és/vagy energiája a legfontosabb dolgokra. A főhőseire. Értem én, hogy Stanton Carlisle egy archetípus, a szélhámos, aki túl nagy fába vágja a fejszéjét, és azt kapja, amit megérdemelt, ahogy Molly is csak a szende lány, aki bizonyos dolgokra hajlandó a szerelméért, de nem lép át egy határvonalat, ahogy a film második felében feltűnő pszichológusnő (Cate Blanchett) is csak a hidegen kalkuláló femme fatale.
Tudjuk, mert platina szőke haja van, ahogy azt is tudjuk, hogy tan már nem jó ember, amikor vékony cérnabajuszt növeszt a játékidő felére – láttál már, kedves néző, szimpatikus karaktert ilyen bajusszal? -, ahogy Molly-ról is tudjuk, hogy rendes lány, mert sem a ruhája, sem a sminkje nem kihívó. Mindez kiindulópontnak jó, csakhogy ezt már meghaladta a filmművészet, ahogy jó eséllyel Gresham 1946-os regényének történetét is meghaladta már az idő.
Kellett volna ide vagy valami nagyobb csavar, vagy egy sokkal erőteljesebb, lényegretörőbb rendezés – és karakteresebb színészi játék.
Nekem Bradley Copper mindig egy rejtély volt, és nem jó értelemben: rendszerint nem találom elég izgalmasnak, nagy drámát ő nem tud játszani, legalábbis szerintem – talán a Napos oldal (2012) a kivétel, de ott egy sokkal jobban kidolgozott karakterrel dolgozott. Rooney Mara sem tud sokat kezdeni a csak nagy vonalakban megrajzolt karakterrel, egyedül Cate Blanchett az, akinek még a már-már karikatúrába hajló végzet asszonya szerep is elég fogózkodót ad ahhoz, hogy valami emlékezeteset mutasson, és már csak ezért is kár, hogy az általa játszott végzet asszonyáról sem tudunk meg semmi érdemlegeset.
Akit viszont izgatnak a vándorcirkuszok és/vagy a kora 40-es évek tárgyi kultúrája, akinek izgalmas, ha egy filmnek a történeten kívül is van egy igazi „szövete”, az imádni fogja a filmet, csakúgy mint azok, akik számára ez egy tiszteletteljes főhajtás a klasszikus film noirok előtt, mert nyilván ez is cél volt. Csakhogy Guillermo del Toro van olyan tehetséges és annyira meghatározó rendező, hogy ne érje be egy puszta főhajtással, egy tisztelgéssel egy műfaj előtt, neki ennél sokkal többet kellene letennie az asztalra. Valamit, ami tényleg hozzátesz ehhez a műfajhoz vagy akár túlmutat rajta.
Értékelés: 6/10
