2021. január 6-án olyan képsorok jöttek Amerikából, amelyhez hasonlókat korábban csak a harmadik világbeli konfliktusokról szóló híradó-tudósításokban láthattunk. A 2020-as elnökválasztás eredményei ellen tiltakozva Donald Trump több ezer híve az amerikai törvényhozás épületéhez, a Capitoliumhoz vonult az exelnök felhívására, majd meg is ostromolták az épületet. Az öt halálos áldozattal járó zavargástól Trump a következő napokban elhatárolódott, ma azonban már hősöknek tartja azokat, akik részt vettek benne. Az exelnök, aki ellen jelenleg is szövetségi büntetőeljárás zajlik, kijelentette azt is, hogy ha újra hatalomra jut, kegyelmet ad az ostromlóknak, és diktátor lesz – igaz, „csak” egyetlen napra.

Ilyen előzmények után érkezett meg a mozikba a Polgárháború című film, amiben nem meglepő módon polgárháború pusztít az Egyesült Államokban. A fasisztoid hajlamú elnök az évszázados hagyományokkal szakítva már a harmadik ciklusát tölti, és nem riad vissza semmitől, hogy a hatalmát megtartsa. A káoszba süllyedő országban több autonóm terület alakult ki, a legnagyobb erőt a Texas és Kalifornia szövetségével létrejött Western Forces képviseli – katonáik nemsokára már Washingtont ostromolják.

A brit Alex Garland filmjére a trailer bemutatója után kétféle reakció érkezett az amerikai nézőktől. Volt, aki üdvözölte, hogy készült végre egy igazán belemenős háborús film, amely bátran reagál Amerika megosztottságára, míg mások feltették a kérdést, hogy a választások évében biztos, hogy egy ilyen horrorvízióval kell borzolni az amúgy is felzaklatott amerikai nép idegeit?

A Polgárháború végül mozikba került, és kiderült, hogy egyik fél félelmei, illetve reményei sem igazolódtak be. Az előzetes kőkemény háborús akciófilmet ígért, és bár a tempó lassabb annál, mint amit a trailer sugallt, ebből a szempontból nem okoz csalódás a produkció. Aktuálpolitizálni, nyíltan állást foglalni viszont eszébe sem volt Garlandnak, sőt az általa írt forgatókönyv valósággal sportot űz abból, hogy összezavarja azokat, akik csak pirosban és kékben (a Republikánus és a Demokrata Párt színeiben) tudnak gondolkozni. Az ötlet, hogy a trumpista Texast és a „woke” Kaliforniát összeboronálja, eleve áthelyezi a sztorit egy alternatív valóságba, de ezen túl sem nagyon ad olyan fogódzókat, ami alapján egy az egyben rá lehetne vetíteni a filmre a jelenlegi kultúrharcos szembenállásokat. A Nick Offerman által alakított, és csak pár percnyi játékidőt kapó elnökre persze rá lehet fogni, hogy trumpi ihletésű, a cél azonban inkább egy olyan alaphelyzet felvázolása lehetett, ami előállhat bárhol a világon, és nemcsak a jelenben, de a közeli múltban vagy a távoli jövőben is.

Garland valójában most is a saját szerzői kottájából játszik, vagyis ugyanúgy egy karaktervezérelt, disztópikus akció-kalandfilmet készített, mint az Expedíció vagy az általa forgatókönyvíróként jegyzett 28 nappal később és a Dredd esetében. A történet, amelyben a négy főszereplő el akar jutni Washingtonba, egyfajta politikai zombifilmként, illetve háborús road movie-ként is nézhető, ahol a fókusz a karakterek szemén keresztül megmutatott borzalmak mellett a köztük lévő dinamikán van. Ebből a szempontból Garland remekül választott nézőpontkaraktereket, négy olyan, eltérő generációt képviselő figurát követünk ugyanis, akiknek a dokumentálás a hivatásuk. Kirsten Dunst alakítja a sokat látott haditudósító fotóriportert, Lee Smith-t, aki az elnök meginterjúvolására készülő Joellel (Wagner Moura) együtt utazik Washingtonba, és közben hozzájuk csapódik a The New York Times veterán újságírója (Stephen McKinley Henderson), és a pályakezdő fotós, Jessie (Cailee Spaeny).

Mind a négy színész kiváló, különösen Dunstnak áll jól a borzalmakba belefásuló, a kiégés határig és azon túl is eljutó fotóriporter szerepe, aki saját egykori önmagát látja meg a rá idolként tekintő Jessie-ben. A legutóbb a Priscilla címszerepében feltűnő Cailee Spaenynek jutott talán a leghálásabb feladat, a Polgárháború akár az ő karakterének felnövéstörténeteként is nézhető, de Wagner Moura is hitelesen mutatja meg, milyen az, amikor nemcsak a kíváncsiság, de a harctéri adrenalin is hajtja a haditudósítót. (A show-t így is az a Jesse Plemons lopja el, aki 24 órával a forgatás előtt vállalta el az ultranacionalista férfi szerepét a felesége, azaz Dunst unszolására.)

Amit a színészek, illetve Garland kevésbé tud elhitetni a nézőkkel, az az, hogy ezek az újságírók gondolnak bármit is erről a konfliktusról, túl azon, hogy az erőszak rossz, és sehová sem vezet. Papíron megindokolható, hogy a szakmai függetlenség jegyében nem foglalnak állást, a gyakorlatban viszont nehezen képzelhető el, hogy az elfogultságaik ne mutatkozzanak meg. Garland a kényes témákról nem beszélteti őket, így menet közben sem derül ki túl sok a körülöttük dúló háború hátteréről,

konkrétumok nélkül pedig nem kapunk mást, csak egy generikus békepárti üzenetet.

Más kérdés, hogy az elnagyolt konfliktusok vagy dramaturgiai döccenők – az egyik karakter az utolsó negyedben megmagyarázhatatlanul kezd viselkedni –, kevésbé zavarók Garland lenyűgöző világépítésének köszönhetően. A Polgárháború az A24 stúdió eddigi legdrágább produkciója, az 50 millió dolláros büdzsé azonban csak a dráma vagy a komédia műfajában számít soknak, egy disztópikus sztori esetében aprópénz, Garland mégis olyan látványt teremt, ami kenterbe veri bármelyik 200 milliós blockbustert. Nincsenek otromba CGI-megoldások, az akciójelenetek ugyanolyan zsigerien realisták, mint amikor két szereplő beszélget egy furgonban. A pusztulás képei elborzasztók, de közben esztétikai élményt is nyújtanak – vagyis pont olyanok, mint Robert Capa vagy a Dunst karaktere által is megidézett Lee Miller harctéri fotói.

A meditatív tempót pedig bőven kompenzálja a finálé, amelynek ott a helye minden idők legfeszültebb és leghitelesebb háborús akciószekvenciái között. Garland pátosz nélkül, olyan szenvtelenül mutatja be a brutális végjátékot, mintha nem is az USA szívében zajlana a háború, hanem Kabulban vagy Bagdadban. Amerika ikonikus városait számtalanszor feldúlták már a hollywoodi filmekben, de így még soha. Innen nézve Garlandnak mégiscsak van egy markáns állítása, mégpedig az, hogy mostanra annyira megrendült az amerikai demokráciába és intézményekbe vetett hit, hogy ma már nem számít sci-finek banánköztársaságként ábrázolni az országot, aminek pont úgy kell az elnökét megdönteni, ahogy más diktatúrákban szokta az USA.

A Polgárháború még ezzel a lehetséges olvasattal együtt sem pont az a film lett, amit elképzeltünk, és nem is úgy megosztó, ahogy arra számítani lehetett, de

látva az egyre jobban polarizálódó társadalmakat világszerte, borítékolható, hogy sajnos jól fog öregedni.