Sokan még ma is hajlamosak afféle múló divatként tekinteni a szuperhősfilmekre, pedig a műfajt feltámasztó Sam Raimi-féle Pókember majdnem két évtizede került a mozikba. A mai harmincas és negyvenes generáció jelentős része számára meghatározó élményt jelentett, a fiatalabbak pedig Marc Webb 2012-es rebootjával vannak ugyanígy. Így aztán hiába vádoljuk azzal a Marvel és a Sony párosát, hogy szimpla nyereségvágyból pengetik a rajongói nosztalgia húrjait a Pókember: Nincs hazaútban, muszáj elismernünk, hogy valós nézői igényeket szolgálnak ki.

Tom Holland harmadik pókmozija, nincs mit tagadni, gigantikus fanservice, amely az MCU aktuális slágerét, a multiverzum koncepcióját használja fel arra, hogy megnevettesse és megríkassa a marketingkampány által már amúgy is végletekig felcsigázott, többgenerációs célközönséget. A Nincs hazaút sztorija papíron izgalmas lehetne a dimenzióközi kavarás nélkül is, mert az előző rész (Pókember: Idegenben) azzal a cliffhangerrel ért véget, hogy az egész világ számára lelepleződött Pókember identitása. A hirtelen jött hírnév és közutálat feldolgozására viszont nincs is ideje Peter Parkernek, mert megérkeznek a korábbi Pókember-filmek főgonoszai, név szerint Doctor Octopus, Electro, Zöld Manó, Homokember és a Gyík.

Akciómoziként a Nincs hazaút természetesen a szokott minőség, a független filmesként induló Jon Watts mára felsőfokon beszéli a blockbusterek nyelvét, sőt az az epizód, ahol Strange és Parker kergetőznek a Tüköruniverzumban, még talán látványosabb és izgalmasabb is, mint a Doktor saját filmjeinek hasonló jelenetei. Az öt gonosz menedzselése okozhatott volna problémát, de megoldották azzal, hogy az eredeti trilógia legemlékezetesebb nemeziseire fektették a nagyobb hangsúlyt, vagyis Zöld Manóra és Doctor Octopusra. Willem Dafoe és Alfred Molina pont ott folytatják, ahol annak idején abbahagyták, és bár Jamie Foxx, Thomas Haden Church és Rhys Ifans kevesebb teret kapnak a kibontakozásra, karaktereikből simán össze lehetne állítani a Marvel Suicide Squadját.

Az igazi kihívást persze nem az akciókoreográfia megkomponálása jelentette. A trilógia előző két részét is jegyző írópárosnak először is azt kellett megoldania, hogy a szupergenya-reunionról ne ordítson már messziről, hogy Kevin Feige Marvel-vezér utasítására izzadták ki magukból, hanem tűnjön az alaphelyzetből következő organikus fejleménynek. A mentális gimnasztikának ez a része sikerül is, mert a sztori szerint Octopusék Parker balféksége miatt kötnek ki ebben az univerzumban, annak a Doctor Strange-nek a közreműködésével, akinek egy dimenziókapu kinyitása kisebb nehézséget okoz, mint másnak a vécé lehúzása. Az első váratlan, de annál kellemesebb fejlemény ekkor következik be, kiderül ugyanis, hogy Peter nem abban látja a helyzet megoldását, hogy hülyére veri a barátságtalan idegeneket, hanem egy alternatív javaslattal áll elő.

A két író, illetve Jon Watts rendező másik fontos feladata az volt, hogy ne csak a multi-, de a metaverzumban is ügyeljenek az arányokra, vagyis, hogy ne tolják túl a sok utalást, kiszólást, metapoént, és ne menjen át egy Deadpool-stílusú, súlytalan komédiába a produkció. A leütésre váró ziccereket persze le is ütik becsülettel, szívesen élcelődnek például az előző filmek béna dramaturgiai megoldásain és a szuperhőskliséken, de amikor kell, akkor megkomolyodnak – olyannyira, hogy

a Nincs hazaút nemcsak legviccesebb, de egyben a legdrámaibb epizódja is a trilógiának.

A Pókember – Hazatérés bemutatójakor sokan üdvözölték, hogy Wattsék szakítottak a hagyományokkal, és nem mesélték el (újra), hogy hogyan szerezte meg a képességeit az új Peter Parker, az ortodox rajongók viszont pont ezt kifogásolták, mondván, így súlytalan a karakter. Tom Holland Pókembere tényleg más, mint a harminchoz közelítő Tobey Maguire és Andrew Garfield verziója, és nemcsak az életkora miatt, hanem mert úgy is viselkedik, mint egy átlagos tinédzser – amivel egyébként ő áll a legközelebb a Stan Lee és Steve Ditko által megálmodott hőshöz. A hagyományt féltő kritikusok most viszont megnyugodhatnak,

a Nincs hazaút végleg felnőttet farag a kiskamaszból, ez a film ugyanis Tom Holland Pókemberének igazi eredettörténete.

A képregények szellemiségéhez már az előző két inkarnáció is eléggé hű volt, és Wattsék sem spórolják ki a moralizálást. Hiába adnak itt komplett univerzumok randevút egymásnak, és hiába kapunk egyből öt főgonoszt is, a tét most nem a világmindenség, de még csak nem is a bolygó vagy Amerika sorsa, inkább az, hogy képes-e olyan döntést hozni a főhős, amivel utána együtt tud élni. Ügyes írói húzás, hogy ezt a Pókembert nem az a veszély fenyegeti, hogy túltolja az önbíráskodást és meghasonul önmagával, hanem hogy Gandhiba oltott Teréz anyaként viselkedik, és ezzel bajba sodorja a szeretteit.

Idealizmusa imponáló, a naivitása viszont dühítő, ezért is működik a karaktere, és ezért is lehet tökéletes ikonja a Z-generációnak.

A Nincs hazaút akár Tom Holland búcsúfilmjeként is nézhető lenne, de időközben kiderült, hogy a színész aláírt újabb három epizódra. Ha az új trilógiát is ugyanez az író-rendező csapat jegyzi, és ragaszkodnak továbbra is a saját koncepciójukhoz, akkor az a lehető legjobb hír a Pókember-fanok számára.