Egyre hosszabbak és hosszabbak a blockbusterek, 130 perc alatt már nem divat filmet készíteni. Mi lehet ennek az oka?
Nem új trend, hogy drasztikusan megnőtt a mozifilmek játékideje, de ha megnézzük az aktuális mozikínálatot, akkor még feltűnőbb a jelenség. Az új Bond-film, a Nincs idő meghalni (2 óra 43 perc), Az utolsó párbaj (2 óra 33 perc), a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája (2 óra 12 perc) és a Dűne (2 óra 35 perc) mind alaposan próbára teszik az ülőgumóinkat és a veséinket.
A mozifilmes játékidő meghosszabbodásában az a különös, hogy látszólag szembe megy a trendekkel, hiszen mindenhonnan azt halljuk, hogy lerövidült a koncentrációs időnk. Mégis, a 15 másodperces TikTok-videókat pörgető Z-generáció tagjai is boldogan végigülik az aktuális maratoni hosszúságú szuperhősfilmet. Az Independent szerzője utánajárt, hogy mi lehet ennek a hátterében.
Epikus hosszúságú produkciók persze régebben is voltak, elég csak az Arábiai Lawrence-re (3 óra 42 perc), a Doktor Zsivágóra (3 óra 17 perc), az Elfújta a szélre (3 óra 58 perc), a Titanicra (3 óra 14 perc) vagy A Gyűrűk Ura – A király visszatérre (3 óra 21 perc) gondolni. A vígjátékok vagy a romantikus drámák ezzel szemben mindig is a sokkal nézőbarátabb 100 percet lőtték be felső határnak – ma viszont a rövid(ebb)re vágott, pörgős filmek jelentik a kivételt.
Fogyasztói oldalról nézve
a „nagyobb, hangosabb, hosszabb” kultúrájában élünk, ahol ezek a pluszok hozzáadott értéknek, a pénzünkért kapott extra szolgáltatásnak számítanak.
Mindezért részben a blockbuster „műfaja” a felelős. Az első blockbuster hivatalosan A cápa volt, de Spielbergnek még sikerült két órában elmesélnie a sztorit. A Csillagok háborúja-franchise viszont már azt az elvet követte, hogy az „epikus” filmeknek „epikus” játékidő dukál, ami passzol az „epikus” büdzséhez, így lett az 1983-as A Jedi visszatér 2 óra 11 perces. A blockbusterek azóta próbáltak ezen a (tűrés)határon belül maradni, a Marvelnél viszont koncepció lett az „epikus” játékidő, amitől a mozilátogatás élménye ma már egy élményparkba tett félnapos látogatáshoz hasonlít.
Nem zárható ki az a magyarázat sem, hogy a rendezők és a stúdiók a játékidő megnövelésével a komolyság és a fontosság aurájával akarják a projektjeiket bevonni, és
ennek a trükknek az Akadémia tagjai is bedőlnek, mert a hosszabb filmek nagyobb eséllyel kapnak Oscart a rövidebbeknél.
Pedig a terjedelem nem a minőség szinonimája. Lehet, hogy egy hosszú film eseményként jobban működik, de a maratoni játékidő általában azt jelzi, hogy a rendezőnek nem sikerült belőnie a „mesterműve” ritmusát, tempóját – az átlagos emberi vese kapacitásáról nem is beszélve.
Az úgynevezett „megváltozott tévéfogyasztási szokások” is felelősek lehetnek. Az ezredforduló után a kábeltévék térnyerésével a közönség hozzászokott a több óra helyett egy egész vagy akár több évadon át mesélt történetekhez, újabban pedig a streamingnek hála a „binge-watching” vagyis a darálás is divatba jött. Hollywood tehát ezekkel a sorozatokkal próbál versenyezni, csak amíg odahaza le lehet nyomni a pause gombot, hogy kimenjünk a konyhába vagy a vécére, a moziban nem lehet szünetet tartani.
A filmes trendek ciklikusak, úgyhogy talán a háromórás filmek divatja is elmúlik egyszer, addig viszont a mozirajongók kénytelenek különféle stratégiákat kidolgozni. Együnk közvetlenül a film előtt vagy közben, megkockáztatva a nézőtársak rosszalló pillantásait? Elég, ha a vetítés előtt elmegyünk mosdóba, vagy jobb, ha már a kezdés előtt sem fogyasztunk folyadékot, nehogy lemaradjunk egy fontos részletről? Az Independent szerzőjének az a megoldása, hogy kihagyja a Bond-filmet, bármennyire is érdekli, mondván:
A művészet sokszor a szenvedésből születik meg, de az sehol nincs megírva, hogy az enyémből."
