Irvin Kershner és a Star Wars: A Birodalom visszavág (1980)

George Lucast annyira kimerítette a Csillagok háborúja (1977) forgatása, hogy a rendezői feladatot egy régi ismerősére, Irvin Kershnerre bízta, aki annak idején a Kaliforniai Egyetemen tanította, a produceri munkát pedig Gary Kurtz látta el. Kershner pedig elkészítette a Star Wars univerzum talán legjobb filmjét, hogy aztán hátralévő karrierje során ne csináljon semmi ehhez mérhetőt. Igaz, volt egy Bond-filmje, a tűrhető James Bond: Soha ne mondd, hogy soha (1983), de a Robotzsaru 2.-vel (1990) aligha dicsekedhetett a 2010-ben elhunyt rendező. A teljes képhez persze az is hozzátartozik, hogy amikor A Birodalom visszavág költségvetése és forgatási ütemezése kezdett szétcsúszni, Lucas mégiscsak beszállt, több újraforgatott jelenetet már ő készített el, a sokak szerint alig használható első verziót pedig ő rázta gatyába a vágóasztalon.   

Richard Kelly és a Donnie Darko (2001)

Amikor bemutatták az alvajáró és időutazó tini, Donnie Darko elképesztő történetét, aki egy Frank nevű óriási nyúl parancsára őrült tetteket visz véghez, egy csapásra kultuszfilm lett belőle – sztárt csinálva a főszereplő Jake Gyllenhaalból is. És Richard Kelly-t azonnal kikiáltották a következő nagy dobásnak, és gyakorlatilag szabad kezet és egy jókora büdzsét kapott, amikor elkészítette A káosz birodalmát (2006), ami, hűen a magyar címhez, kész káosz lett. A túlbonyolított, túl hosszú, túlgondolt és túl rossz filmről azóta is sokat vitáznak, de nagyan úgy néz ki, hogy Kelly egyfilmes csoda. Azóta forgatókönyvíróként néha előkerül a neve, illetve csinált még egy játékfilmet, a feszesebb, átláthatóbb A dobozt (2009), és időközben azt is elkezdték rebesgetni, hogy a Donnie Darko sikere leginkább a stúdió érdeme, akik az egész filmet újravágatták, hogy a története érthető legyen.

Garry Marshall és a Micsoda nő! (1990)

Tény és való, Garry Marshall számos sikeres, esetenként közönségkedvenc filmet csinált a Pretty Woman után is – lásd. Krumplirózsa (1991) vagy Neveletlen hercegnő (2001) -, de képtelen volt egy, legalább megközelítően emlékezetes újabb klasszikust rendezni. Igaz, a jószívű, örökké vidám escort lány (Julia Roberts) és szentimentális nagymenő kliensének (Richard Gere) történetében Marshallnak rengeteg munkája volt. Az eredetileg jóval sötétebb tónusú forgatókönyvet, amelyben Vivien drogos és a végén meghal, nagyrészt figyelmen kívül hagyta, szinte minden jelenetet több tónusban és hangsúllyal vett fel, hogy aztán lássák, mi működik a legjobban, és ami legalább ennyire fontos, hagyta, hogy a két főszereplő, akik között valóban nagyszerűen működött a  kémia, a szokásosnál többet improvizáljanak, mint főleg Gere használt ki. Az sem volt benne a forgatókönyvben, hogy játékosan rácsapja az ékszerdoboz tetejét Roberts kezére, ő találta ki, aztán remekül működött a dolog, amihez persze az is kellett, hogy a színésznőkarakterben maradjon.

Paul W.S. Anderson és a Halálhajó (1997)

Mielőtt a világra szabadította volna a megszámlálhatatlan mennyiségű Resident Evil-filmeket, hogy szerepet adjon feleségének, Milla Jovovichnak, akit szegényt már senki nem foglalkoztat, Paul (akkoriban még W. S. nélküli) Anderson forgatott egy meglepően jó horrort. A Halálhajó félelmetes film, a kozmikus iszonyatot társítja a pokoltól való félelemmel - legendák szólnak a mintegy félórányi kivágott extrém erőszakos jelenetről (ezeket a kész filmben csak röpke villanásokra láthatjuk), amelyek az idők során mind megsemmisültek. Talán ez a perverz kíváncsiság is erősíti a film kultstátuszát, de tény, hogy messze kiemelkedik az átlagos sci-fi horrorok közül. Talán a nézők sem hitték, hogy a rengeteg rossz után valami emlékezeteset láthatnak végre, mert 60 millió dolláros költségvetésének a felét sem hozta vissza.

Stephen Sommers és A múmia (1999)

Sokan „a szegény ember Indiana Jones-filmjének” tartják A múmiát, köztük maga a rendező, Stephen Sommers is, aki miután 1997-ben hírül vette, hogy a Universalnál kallódik egy múmiás filmterv, azzal az ötlettel hívta fel a James Jacks–Sean Daniel producer párost, hogy a remake ne horror legyen, hanem inkább egy félelmetes elemeket is tartalmazó vicces kalandfilm. Írt is egy 18 oldalas vázlatot arról, hogy szerinte ne is a múmia legyen a főszereplő, ő csak a főszereplőket akadályozó, félelmetes szörny legyen, aki folyton akadályokat gördít a hősök elé, ahogyan azt a csontvázharcosokat irányító mágus tette Az aranygyapjú legendájában. Mivel a Babe szerény bevételei után az Universalnak égetően szüksége volt egy népszerű blockbusterre, Sommers félig vicces-kalandos, félig félelmetes múmiás filmje zöld utat kapott. A rendező, aki előtte említésre méltót nem készített, még megcsinálhatta a folytatást és a bűnrossz speciális effektjeiről híres Van Helsinget (2004), majd a későbbi Múmia-filmeknél - A Skorpiókirály (2002), A Múmia - A Sárkánycsászár sírja (2008) stb. -, már inkább producerként látták hasznát.

Jan de Bont és a Féktelenül (1994)

A pályafutását operatőrként kezdő – és ebben a minőségében olyan remek filmeken dolgozott, mint a Drágán add az életed!, a Fekete eső (1989) vagy a Elemi ösztön (1992)  -, holland Jan de Bont 1994-ben kapta meg a lehetőséget, hogy rendezőként is bizonyíthasson. És ő élt is a felkínált alkalommal, a Féktelenül iszonyatosan nagy siker lett, jóval nagyobb, mint amit vártak tőle, ami nagyrészt de Bont érdeme volt. Ő választotta ki a Keanu Reeves és Sandra Bullock főszereplő párost, ő ragaszkodott hozzá, hogy Dennis Hopper legyen a gonosz, és ő íratta át Graham Yost eredetileg Die Hard koppintás forgatókönyvet szinte suttyomban Joss Whedonnal. Fel is kapták a hollandot, megcsinálta a Twistert (1996) és a Féktelenül 2.-őt (1997), igaz, Reeves nélkül, majd jött egy felejthető horror remake, Az átok (1999) és a félresikerült Lara Croft: Tomb Raider 2. - Az élet bölcsője (2003), azóta pedig semmi érdemleges, legfeljebb pár tévés cucc.

Uwe Boll és a Darfur  (2009)

Uwe Bollt aligha kell bemutatni a filmrajongóknak: ő az a német rendező, aki 1992 óta gyártja megállás nélkül a csapnivaló filmeket. Közel 25 éves ámokfutását sokan Ed Wood életművéhez hasonlítják, a videojátékosok pedig azért gyűlölik őt, mert az Alone In The Dark, a BloodRayne és a Far Cry miatt a játékadaptáció mára szitokszó, sőt a biztos anyagi bukás szinonimája lett. Meglepő módon még neki is volt pár jó éve és egy kiemelkedő munkája. A Darfur az egyébként sokak által magasra értékelt, vérgőzös, de iszonyatosan izgalmas vietnámi háborús eposz, a Tunnel Rats (2008) és a náci rezsim ünnepelt bokszolója életét feldolgozó, alapvetően korrekt Max Schmeling (2010) közé ékelődik. Története újságírókról és egy ENSZ segélyszervezet dolgozóiról szól - Edward Furlong , Billy Zane és Kristanna Loken -, akik a dél-szudáni kegyetlen polgárháború közepébe csöppennek, és el kell dönteniük, hogy távoznak, de beszámolnak a látott borzalmakról, vagy maradnak segíteni. A filmet megírt párbeszédek nélkül forgatták, Boll pedig nagyon beleásta magát a témába, hogy minden a lehető leghitelesebb legyen – és talán életében először, komoly dicséret is kapott.

Korábbi cikkünkben arról írtunk, milyen az, ha remek rendezők csapnivaló filmeket csinálnak