A szuperhőstörténetek lényege:

a mítosz fontosabb, mint az ember.

Nem az számít, hogy ki van a maszk mögött, hanem hogy mit képvisel. Ezért sem blaszfémia, ha a képregényekben egy karakter néha bőrszínt vagy nemet vált, vagy ha az MCU-ban új színész kapja meg Hulk, Pókember vagy Amerika Kapitány szerepét.

Így aztán az se lett volna szentségtörés, ha Chadwick Boseman 2020-ban bekövetkezett halála után a Marvel fejesei a Fekete Párduc folytatásában egy másik színésznek adják oda T’Challa király szerepét. Ryan Coogler rendező ehelyett úgy döntött, a fikció követi a valóságot, és a történet szerint Wakanda lakóinak is szembesülniük kell az uralkodójuk elvesztésével. A Fekete Párduc 2. ebből következően az első másodperctől az utolsóig Boseman emlékének szánt tisztelgés – ami, túl azon, hogy szép gesztus a barátjukat elveszítő alkotóktól, marketingszempontból is logikus húzás, hiszen a színész halála a rajongókat is megrázta, akik  nyilván befizetnek egy könnyes gyászmenetre.

Cooglerékben ettől még maradhatott kétség a felől, hogy életképes-e Boseman nélkül is a franchise, és erre a dilemmára rögtön a prológusban reflektálnak is. Az egész film legszívszorítóbb jelenetében T’Challa kishúga, Shuri próbál gyógymódot találni a király halálos betegségére, de elveszíti a versenyfutást az idővel. A Fekete Párduc halott, és nincs, aki átvegye a helyét, mert a szupererőt adó, szív alakú gyógynövényt az első rész főgonosza elpusztította. Nemcsak az az égető kérdés, hogy mi lesz így Wakanda sorsa, de az is, marad-e ezek után létjogosultsága a franchise-nek.

Boseman halála ugyan átírta a forgatókönyvet, de Coogler állítása szerint a tervezett alapkonfliktus és a főgonosz személye nem változott meg, vagyis a Fekete Párduc folytatása egy olyan „kettő az egyben” film lett, ahol a szereplők gyászmunkáit taglaló epizódok mellé egy „hagyományos” MCU-sztorit is el kellett mesélni – ami akár még indokolhatná is a 160 perces játékidőt. Cooglernek és írótársának, Joe Robert Cole-nak nagyjából azt is sikerült megoldaniuk, hogy a Wakandára leselkedő veszélyeket összefűzzék a személyesebb, drámaibb szállal, hiszen Shuri felelőtlen viselkedését vagy Ramonda királyné agresszívebb fellépését le lehet vezetni a traumájukból, ahogy érthető az is, miért pont most éri támadás a meggyengült birodalmat.

Papíron a politikai háttér is stimmel, a király ugyanis a Fekete Párduc végén, az ENSZ kongresszusának megígérte, hogy megosztják a világgal a wakandai tudást és erőforrásokat (T’Challa még az akkori Trump-kormánynak is kiszólt, mondván falak helyett hidakat kell építeni), a folytatás pedig

szépen illusztrálja, mi történik akkor, amikor egy új vezetésnek kell a régi felelőtlen vállalásaival szembesülnie.

Ramonda királynénak eszében sincs kitárnia Wakanda kapuit a világ előtt, sőt keményen lecsap azokra, akik meg akarják dézsmálni az ország vibrániumkészletét. Már csak egy olyan jelenet hiányzik, ahol négyszemközt bevallja valakinek, hogy kiváló ember volt a fia, de politikusként túltolta kicsit az idealizmust.

Akár szimbolikus is lehetne, hogy a Covid-járvány alatt forgatott filmben már nem is nagyon merül fel dilemmaként, hogy van-e alternatívája a bezárkózásnak. Sőt, nemcsak Wakanda marad(na) karanténban, de kiderül, hogy létezik egy Talocan nevű, szintén vibrániumra épülő, víz alatti civilizáció is, ahol úgy félnek a külvilágtól, mint a tűztől. Uralkodójuk, Namor szerint T’Challa bejelentése miatt veszélybe került a népe létezése, ezért ultimátumot ad Ramonda királynénak: vagy összefognak a közös ellenségeik ellen, vagy Wakandát is elpusztítja.

Az már az Aquamanből is kiderült, hogy nem könnyű egy, a miénktől teljesen elütő, víz alatti fantáziavilágot bemutatni úgy, hogy ne váljon komolytalanná a film a szó Jar Jar Binks-i értelmében, de James Wannak még sikerült a giccshatáron egyensúlyozni – legalábbis az első részben. Cooglerék óvatosabbak voltak, Talocannak – ami a képregényekben valójában Atlantisz, de épp az Aquaman miatt átírták az azték mitológia víz alatti birodalmára –, nincs igazán saját karaktere, csak illusztrációként szolgál néhány totálképen. Namor esetében viszont kockáztatniuk kellett az alkotóknak, mert ha a „tollas kígyóistent” a bokájából kinövő szárnyak nélkül ábrázolják, magukra zúdítják a képregényrajongók haragját. Így viszont fennállt a veszélye annak, hogy a film főgonosza olyan hatást kelt majd, mintha egy délutáni Cartoon Network matinéből repült volna át. Hogy nem így történt, az leginkább Tenoch Huerta mexikói színésznek köszönhető, aki a természetes karizmáját kihasználva

egydimenziós gonosz helyett izgalmas antihősként játssza a karaktert.

A többi színésznek sajnos nincs ilyen hálás szerepe, az újonc Dominique Thorne figurájáról ordít, hogy csak az univerzumépítés miatt került be a filmbe (jön majd Ironheart címmel a saját Disney+ sorozata), a királynő (Angela Bassett), a trónörökös Shuri (Letitia Wright), és a fő testőr Okoye (Danai Gurira) pedig ugyanazokat a melodrámázós köröket futják végig. Az ő jeleneteiken érződik leginkább, hogy Coogler a nagy meghatottságában nem mert elég alkalommal a vágóollóhoz nyúlni.  

Bár az első Fekete Párduc az MCU egyik legnépszerűbb filmjének számít, ezt leginkább a kulturális hatásának köszönheti, annak, hogy egy ikonikus fekete hőst teremtett, a Wakanda név pedig szimbólummá vált. Az akciójeleneteit illetően egyáltalán nem emelkedett a Marvel-átlag fölé, sőt T'Challa és Koncoló nagy összecsapása az MCU egyik leggenerálisabb fináléját adta ki. A Fekete Párduc 2.-t sem fogják ebből a szempontból a filmszakokon tanítani, de a CGI-t okosabban és látványosabban használják az alkotók, és Wakanda sem kelt annyira műanyag hatást, mint az első részben. Az Oscar-díjas jelmeztervező, Ruth Carter és Ludwig Goransson zeneszerző pedig ezúttal is világklasszis munkát végeztek, a látvány és a hangzás tekintetében így nem is okoz csalódást a film.  

A Marvel-produkciók esetében azonban ez még csak a kötelező minimum. Mozgóképes emlékműként persze van esély arra, hogy a folytatás is ugyanolyan státuszba kerül, mint a 2018-as eredeti, de ennél a karakter és a rajongók is többet érdemelnének. A „történelmi jelentőségű” első rész és a saját magától is meghatódó, komor hangulatú folytatás után

remélhetőleg kapunk majd egyszer egy olyan Fekete Párduc-filmet is, amelyet már nem csak vigyázba állva lehet és kell nézni.