Bár egy egész évet csúsztak vele, de most már tényleg itt van minden idők legdrágább – és készítői szerint legnagyobb – magyar filmje, az 1848-as forradalom és szabadságharc kitörését bemutató, a márciusi ifjakból akcióhőst csináló Most vagy soha! Rákay Philip privát projektje alternatív történelmet írt, amiben Petőfi Sándor és bandája osztrák titkos ügynökökkel csatázik – amikor éppen nem csajoznak.

A film az „Ahogy történt és ahogy történhetett volna” felirattal kezdődik, és innen már sejthetjük, hogy az egyes források szerint közel 7 milliárd forintból készült filmet afféle szuperproducerként magára vállaló Rákay Philip és Lóth Balázs rendező szabadon értelmezték a magyar történelem sorsfordító eseményét. A jó hír az, hogy nem annyira szabadon, mint a minden percében a képünkbe hazudó, szintén Rákay nevéhez köthető Aranybulla esetében, igaz, azt a kunsztot nehéz lett volna újra eladni. Igaz, a készítők több szempontból sem voltak könnyű helyzetben, a rengeteg pénzt leszámítva, persze.

Másrészt a márciusi ifjak története nem igazán illik a jelenlegi hivatalos politikai irányvonalba: ezek a háborúpárti, liberális suhancok ugyanis a fennálló, törvényes rendre törtek, Petőfit pedig közeli barátaink, a különleges hadműveletet végző oroszok ölték meg.

Ebből a dilemmából a film a legegyszerűbb módon jön ki: a lényeg az, hogy akárcsak a Semmelweis esetében, a gonosz (nyugati) osztrákok bántják a magyarokat! Már rögtön az elején is puskatussal verik honfitársainkat – bár ilyen a valóságban ezen a napon nem történt meg -, majd azon fáradoznak, hogy (örökre) elhallgattassák Petőfiéket. Itt lép be a történetbe a Farkasch nevű kitalált figura (Horváth Lajos Ottó), aki azt a feladatot kapja Ignaz von Lederer hadtestparancsnoktól (Lukács Sándor), hogy minden áron akadályozza meg a 12 pont kinyomtatását,

és így vagy úgy, de vonja ki a forgalomból az ifjakat.

Ez a dramaturgiai fordulat nem az ördögtől való - és Horváth Lajos Ottó személyében egy karizmatikus gazembert kapunk -, még akkor is, ha a készítők így a történelmi tényekkel kezdenek zsonglőrködni, mert ad egy komoly lendületet a történetnek, a kérdés, hogyan használják ezt ki.

Úgy, hogy egy mindenen átgázoló, elpusztíthatatlan, bár erősen lihegő Terminátort csinálnak az osztrákoknak dolgozó volt bűnözőből, és ha van Terminátort, akkor kell egy Sarah Connor is. A film bizarr módon a terhes(!) Szendrey Júliára (Mosolygó Sára) osztja ezt a szerepet – nekem ez a túlrajzolt rész speciel szórakoztató volt -, amiben annyi logika van, hogy Petőfiből mégsem lehetett akcióhőst csinálni. Neki forradalmat kellett csinálnia. A haverokkal.

A baj az, hogy a márciusi ifjak pont olyanok, mint amilyennek egy tipikus magyar sörreklámban elképzelnek egy baráti társaságot.

Van a jópofa, a mafla, a vagány meg az okostojás és így tovább. Van, akinél ez működik, van, akinél nem. Bár Jókai Mórt eleinte pipogyának és beszarinak ábrázolják, végül embert faragnak belőle, Koltai-Nagy Balázs pedig jól hozza a figurát, a többiekkel sincs komoly gond, a zavaró tényező inkább Vasvári Pál alakja. Őt bizony túlrajzolták. Értem a koncepciót, a 60-as évek Jókai-feldolgozásainak kissé karikatúraszerű vidám alakjait idézték volna meg, csak nem jól. Ez a Vasvári egy harsány, piperkőc csajozógép – úgy ötpercenként dicsekszik azzal, melyik „kis vöröst” húzta meg, aki poénból lószart dob be a haver ablakán, és csak azért lesz forradalmár, mert látja, hogy ez bejön a nőknek. Borzasztóan irritáló figura, és ezen még az őt alakító Fehér Tibor sem sokat tud változtatni.

Lehet, hogy nem lenne ennyire zavaró a karakter, ha nem állna óriási kontrasztban az itt szentté avatott Petőfivel. Aki gyakorlatilag belefulladt az alakját körülvevő pátoszba. 1848. március 15-e a magyar történelem egyik legmagasztosabb pillanata, nyilvánvaló, hogy ennek kell a történet magvát adnia,

csakhogy a pátoszt tudni kell adagolni, különben visszaüt.

Nem mondom, hogy a készítőknek könnyű dolga volt ilyen szempontból, mert ez a nap magasztos pillanatok egész sorozatából állt, így borzasztó nehéz lehetett belőni, mikor, hogyan adagolják a fennköltséget, de a végére kifogytak belőle. Ez addig is inkább hősiesnek szánt pózokból és a nemzeti dal elszavalásából állt – a vers ma is hátborzongatóan jó -, de mire a csipet-csapat és a valóban tetszetős kosztümökbe öltöztetett, túlpörgő statiszták felérnek a kormányzó hivatalába, már csak a maximális hangerőre feltolt filmzene maradt eszközként.

Petőfi viszont nem lankad, már-már paródiaként ég a szemében a hevület – szerintem nem az őt alakító Berettyán Nándor tolja túl, hanem a koncepció rossz. Sokat mondó mozzanat, hogy amikor újra találkozik összevert feleségével, megkérdezi, mi történt vele, de a hű asszony csak legyint, hogy majd elmondja később, nem lényeges, mert csak te számítasz, drága Sándor, az meg bólint, hogy igen, ez így van. Persze nem így, szó szerint, de ez a lényeg.

Elvileg, mert a  filmet mégiscsak az akció viszi el,

és az mindenesetre látszik, honnan jött az ihlet, Guy Ritchie Sherlock Holmes-filmjeiből vagy Rákay Philip kedvenc sorozatából, a Birmingham bandájából, és kissé meglepő módon a Szabadság, Szerelemből (2006). Petőfi itt ugyanúgy egy személyben robbantja ki a forradalmat, mint a hősies Dobó Kata 1956-ban, és itt is van szerelem meg jópofa haveri társaság.

Vannak persze pozitívumok, a rengeteg pénzből tényleg remek látványt kerekítettek, technikailag is rendben van a dolog, és vannak remek színészek. Akit muszáj kiemelni, az Jászberényi Gábor (A martfűi rém), aki egy, a saját lelkiismeretérével megküzdő bűnözőt játszik. Azt nem mondom, hogy a karakter jó, mert teli van logikátlansággal – szerintem a figurát csak azért találták ki, hogy Jászberényi bekerülhessen a filmbe -, de neki most is elképesztő jelenléte van, nem lehet nem rá figyelni. Az egyik utolsó képsor alapján az merült fel bennem, hogy a karaktere simán összejön Júliával, amíg Sándor a forradalmat intézi.  A másik Farkast alakító Horváth Lajos Ottó, aki tökéletesen adja vissza a karakter brutalitását. Más kérdés, hogy tök indokolatlan, hogy a fickó miért megy előre azután is, hogy már rég lefújták az akciót, a lihegésből is visszavehettek volna, de ez már a hangvágó felelőssége, nem az övé. A sors keserű iróniája, hogy Horváth, aki saját maga csinálta meg a kaszkadőrmutatványai nagy részét, például az ablakon kiugrást, maradandó egészségkárosodást szenvedett egy elvileg sokkal biztonságosabb közegben, miután lezuhant a Nemzeti Színház Rómeó és Júlia-előadása közben.

Arra nem vennék mérget, hogy egy filmet úgy kell eladni, hogy a producere hazafias kötelességnek minősíti a megnézését, de a Most vagy soha a maga hibái mellett nem vállalhatatlan produkció, csak a pátoszt kéne tudni adagolni. Az azért elég fontos dolog egy ilyen történetnél.

Értékelés: 6/10