A mai napig, ha arról van szó, hogy egy olyan filmet vagy sorozatot készülünk megnézni, ami Stephen King valamelyik művéből készült, egyértelműen valamiféle horrorra számítunk, természetfeletti lényekkel, fröccsenő vérrel, és jó sok parával. Pedig már jó ideje nincs ez így, sőt, a legsikeresebb King-adaptációk szinte egytől egyig olyan művekből születtek, amiknek alig, vagy egyáltalán semmi köze a horrorhoz és a természetfelettihez. Gondoljunk A remény rabjaira (1994), az Állj mellém!-re (1986) vagy a Tortúrára (1990). Ezek közül az egyik egy börtöndráma, a másik egy felnövéstörténet, a harmadik pedig inkább thriller, mint horror. Azok a filmek viszont, amik egyértelműen a horror kategóriájába tartoznak, jóval kevésbé sikeresek. Annak próbálunk most utánajárni, miért van ez?

Az a hitvány horror

Nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy Stephen Kinget mind a mai napig ponyvaíróként tartják számon, aminek semmi köze ahhoz, hogy hányan olvassák, és milyen sikeres. Ha ehhez hozzávesszük, hogy még horroríró is, akkor egyértelműen a leglenézettebb, legelítéltebb kategóriába tartozik, legalábbis a magas irodalom felől nézve. Filmes szempontból se áll jobban, mivel a horror mindig is pária műfaj volt, és ez sajnos meglátszik a kivitelezésen is. Valljuk be,

a legtöbb King-adaptáció, főként a nyolcvanas évekből, kifejezett gagyi hatást kelt.

Pedig ekkor csőstül jöttek a King-feldolgozások: Christine (1983), Cujo (1983), A kukorica gyermekei (1984), Tűzgyújtó (1984), Kedvencek temetője (1989) – csak, hogy párat említsünk. De 1980-ban mutatták be a Kubrick-féle Ragyogást is, amit bár King annyira nem kedvel, hogy nem is beszél róla, mégis az egyik legnépszerűbb adaptáció.

Ha megnézzük Stanley Kubrick Ragyogását, és az 1997-ben készült minisorozatot, máris le lehet szűrni pár dolgot abból, miért jobb a ’80-ban készült verzió. Természetesen a tévésorozat jóval közelebb áll az eredeti regényhez, és Kubrick egyfajta saját értelmezést adott a műnek, de azt jóval igényesebb tálalta. Mélyebb elemzésbe itt nem bocsátkoznék, de fontos látni, hogy míg a mozifilm magán hordozza egy karizmatikus rendező keze nyomát, addig a sorozat egy teljesen átlagos, vacak CGI-jal megdobott horror. Ami viszont egyikben sincs meg: Stephen King sajátos hangulata.

Ez is érdekelhet

Stephen King 10 hátborzongató cameója

Hetvenöt éves lett a horror királya, aki előszeretettel tűnik fel a könyveiből készült adaptációkban.

Tovább

A hétköznapiság bemutatása

Kinget gyakran vádolják meg azzal, hogy túlírja a műveit, és terjengősen, hosszú oldalakon át beszél az egyes szereplőiről, ahelyett hogy előrelendítené a cselekményt. Gyakran olyan az egész, mint egy kukkolda: a karakterek legintimebb pillanataiba tekinthetünk be, aminek nem sok köze van a sztorihoz, de mégis fontos eleme King világának. Az 1975-ben megjelent második regénye, a Borzalmak városa többször is a párhuzamos vágás módszerét alkalmazva, bemutatja, mit csinálnak épp a szereplők, vagyis teljesen hétköznapi helyzetekben ábrázolja őket. Mondhatnánk, hogy kit érdekel, hogy valaki hogyan készülődik a lefekvéshez, ha annak semmi köze a központi cselekményhez, ám ezek nagyon is fontos epizódok King műveiben.

Ugyanis azáltal, hogy a leghétköznapibb helyzetekben látjuk a szereplőket, később jóval sokkolóbb lesz, ha ebbe a mindennapi világba betör az iszonyat. Minél többet megtudunk valakiről, annál közelebb kerül hozzánk, és annál jobban aggódhatunk érte, amikor veszélybe kerül. Vagy érezhetjük igazságosnak a vesztét. Másfelől pedig King olyan közeget, olyan helyzeteket vázol fel, ami nem csak otthonos, de ismerős is, hiszen a karaktertípusokat a való életből meríti. Márpedig

az ilyen expozíciókat nem érdemes megspórolni, mert akkor az eredeti mű rétegzettsége vész el.

Mégis, a legtöbb adaptáció pont ebben a hibába esik.

Könnyű fogást találni az eleve bénának ítélt feldolgozásokon, úgyhogy most nézzük meg Frank Darabont 2007-es filmjét, A ködöt. Ő az, aki korábban A remény rabjaival és a Halálsoronnal bebizonyította, hogy ért King nyelvén, sőt, még ügyesen ki is tudja egészíteni a forrásmű dramaturgiai hézagjait. Gondoljunk csak arra, hogy A remény rabjai egy novellából lett több mint kétórás filmmé, és elég jól működnek a hozzátoldások és a változtatások (Remek példa a mára már ikonikus jelenet, mikor Dufresne (Tim Robbins) celláját üresen találják, és a börtönigazgató (Bob Gunton) idegesen elhajít egy kavicsot, ami átszakítja a plakátot, felfedve így a mögötte lévő alagutat. A novellában csak simán letépi a posztert, ami valljuk be jóval kevésbé látványos és megdöbbentő.). Ez viszont A köd esetében már kevésbé mondható el. Elsősorban talán azért, mert

Darabont itt már beleesett a King adaptációk örök hibájába: minél előbb explicitté tenni a horrort, és a borzalmat képviselő természetfeletti lényeket.

Ez is érdekelhet

16 évvel később is felér egy gyomron rúgással A köd fináléja

Már Stephen King szörnyekről és szörnyeteggé váló emberekről szóló eredeti novellája is torokszorító volt, Frank Darabont viszont még erre is rá tudott tenni egy lapáttal.

Tovább

Mi fán terem a félelem?

Mielőtt jobban belemerülnénk A ködbe, érdemes kicsit elgondolkodni arról, mit is tekint King félelmetesnek. A Danse Macabre című tanulmánykötetében King a horroról alkotott véleményét és tapasztalatait gyűjti össze (a könyv magyarul is megjelent 2009-ben, azóta többet nem, szóval aki most szeretné beszerezni, annak jól a zsebébe kell nyúlni), és itt ír arról is, hogy mindig az ismeretlen a legfélelmetesebb.

„Nagyon szeretnék elmondani valamit a képzelőerőről mint az ember halálra ijesztése művészetének és tudományának igen hasznos eszközéről. A gondolat nem eredeti; William F. Nolan fejtette ki az 1979-es World Fantasy Conventionön tartott előadásában. Nincs félelmetesebb dolog, mint egy bezárt ajtó, mondta Nolan. Az ember egy régi, elhagyatott házban bolyong, és egyszer csak hallja, hogy az egyik ajtót belülről kaparássza valami, vagy valaki. A közönség – a főszereplővel együtt – lélegzet-visszafojtva vár, aztán a főhős/főhősnő (gyakrabban ez utóbbi) elindul az ajtó felé. Hirtelen feltépi az ajtót, és ott áll egy három méter magas rovar. A közönség felsikolt, de ebbe a sikolyba furcsa módon, valamiféle megkönnyebbülés vegyül. »Elég félelmetes ez a háromméteres rovar – gondolja a közönség. – De azért egy ilyen jószággal el tudnék bánni. Attól féltem, az ajtó mögött egy harminc méter magas rovar áll.«”

Szóval sosem az a legijesztőbb, amikor megpillantjuk a rémet, hanem amikor még nem tudjuk, hogy mit fogunk megpillantani. A tudás tényleg hatalom, ami felszabadít az ismeretlentől való rettegésből.

Ez is érdekelhet

Rémisztő, de üres az új Stephen King-horror – A mumus KRITIKA

Nyugalom, nincs semmi az ágy alatt, csak pár ócska közhely!

Tovább

Jönnek az ádáz, gagyi horrorlények

Térjünk vissza Darabont filmjéhez, A ködhöz, és gondoljunk bele,

mikor feszengtünk jobban: amikor még nem tudtuk, mi rejtőzik a ködben, vagy amikor kinyúltak belőle a csápok?

Rendben, azt még nem tudtuk, minek a csápjai, de amint tárgyiasítani lehet rettegést, máris fellélegzünk egy kicsit. Sajnos Darabontot is jobban érdekli maga köd, mint a szereplők viszonyrendszere. Pedig

az eredeti kisregény sokkal inkább szól arról, hogy miként válik szörnnyé egy csapat fenyegetett és csapdába esett ember, mint arról, hogy mi is van a ködben, és honnét jött.

A sokkoló csavar pedig Darabont műve, King nem poentírozta a sztorit.

Amellett, hogy A ködben is számtalan karakterábrázolás meg lett spórolva, hogy minél hamarabb a rémségre fókuszálhassunk, nagyon jól látszik a csápok esetlen megvalósításából, hogy mi a legnagyobb baj a legtöbb adaptációval: mindenáron meg akarják mutatni a réme(ke)t, ám nincs hozzá elég muníciójuk. Itt elsősorban arról beszélek, hogy a legtöbb King-adaptációban kifejezetten gagyi a szörny, így pedig nehéz tőle félni. Az 1989-es Kedvencek temetőjének világítószemű macskája inkább túlzás, mint para. Hiába John Carpenter készített filmet 1983-ban a Christine-ből, a szerelemféltésből gyilkoló piros autó nem működik a filmen, mivel egy kifejezetten statikus szerkezetről van szó, az a néhány szokatlan mozgás meg, amit produkál, szintén nem túl meggyőző. És a sort még bőven folytathatnánk. Szóval,

a legtöbb esetben abban a pillanatban, hogy megpillantjuk a rettegés tárgyát, az teljesen varázstalanítja önmagát, mivel kettős hatás éri: egyfelől ugye nem félünk már tőle annyira, mert tudjuk mi az, másfelől pedig a vizuális megvalósítás gyengeségei miatt lehetetlen komolyan venni.

Ez is érdekelhet

Stephen King gyermekei – 10+1 ikonikus gyerekszereplő a filmadaptációkban

A horrorkirály történeteiben a gyerekek élik át a legnagyobb borzalmakat, mégis ők a legtapraesettebbek.

Tovább

Nincs tanulság

Bár alapvetően kijelenthetjük, hogy azok a King-adaptációk jóval sikerültebbek, amikben nincs, vagy csak alig van természetfeletti, és nem a horror áll a középpontban, ám ez sem igaz teljesen. Ott van például a 2021-ben készül minisorozat, a Lisey története, ami hiába vonultat fel sztárokat a főszerepben (Julianne Moore és Clive Owen), mégsem ment akkorát. Pedig kifejezetten igényes, az Apple TV+ számára készült, és még silány CGI-szörnyek sincsenek benne, viszont túlságosan vontatott és túl szimbolikus, így nem igazán találta meg a közönségét.

Ugyanakkor Mike Flanagan 2017-es filmje, a Gerald's Game, ami a Bilincsben című regényt dolgozza fel, kifejezetten sikeres volt, és valóban egy jól sikerült adaptáció (bár a film a Netflixre készült, a hazai felületen hiába keressük, valamiért nem készült hozzá magyar vonatkozás). Pedig a történet csupán annyi, hogy egy pár elutazik egy mindentől távoli kis faházba, ahol szexjátékba kezdenek: a férfi (Bruce Greenwood) hozzábilincseli a nőt (Carla Gugino) az ágy támlájához, ám közösülés helyett inkább megmurdál. A nő meg ott marad egyedül a semmi közepén, az ágyhoz bilincselve. Ebből a helyzetből King és Flanagan is a maximumot hozza ki, és nem csak a látomások és belső vívódások által, hanem mert olyan hétköznapi dolgok váltanak ki pattanásig feszült izgalmat, hogy miként jut hozzá a nő pár csepp vízhez.

Végezetül meg kell még említenünk az utóbbi évekből az Az kétrészes filmadaptációját, melynek első felvonása nem várt sikert aratott, és elhozta a mozikba és képernyőkre a King-reneszánszt 2017-ben. Pedig King egyik jelentős főművének tekinthető, 1200 oldalas regény jócskán tartalmaz természetfeletti horrort is, ám Andy Muschietti rendező nem csak erre helyezte a hangsúlyt.

A film sikeréhez nagyban hozzájárultak a gyerekszereplők, és az, hogy a film végre részletesen fogalakozott a hétköznapjaikkal, amiben éppen annyi horror van, mint a csatorna mélyén.

A másik, hogy érzékletes, fantáziadús és látványos lett a természetfeletti megjelenítése. Mondhatnánk, hogy ennyi lenne a megoldás, ám Muschietti-nek valamiért a második részben nem sikerült megtalálni ezt az egyensúlyt.