Nem a benzingőz miatt izgalmas a Ferrari. A Szemtől szemben és a Miami Vice rendezője a férfiego, a maszkulinitás, a megszállottság és gyász mibenlétét boncolgatja.
Húsz éven át tervezgette Michael Mann a saját Ferrari-filmjét, és ha valamin nem kellett túl sokat agyalnia, akkor az a címadás. A Ferrari fogalom, jelenség, hívószó – a versenypályán a száguldás szinonimája, az országutakon státuszszimbólum. Az ikonikus név egyben elvárásokat is kelt, a néző joggal reménykedhet egy tesztoszteronban és benzingőzben fürdő, kőkemény sportmoziban, ami után még kívánatosabbnak fognak tűnni az olasz autómárka tűzpiros csúcstermékei.
Mann alkotása ehhez képest nem imázsfilm lett, de még csak nem is hagyományos biopic a márka névadó-alapítójáról, hanem egy olyan
fajsúlyos karaktertanulmány, amely a férfiego, a maszkulinitás, a megszállottság és gyász mibenlétét boncolgatja.
Ridley Scott Napóleon-filmjéhez hasonlóan Mann is úgy mutatja be legendás főhősét, hogy se kedvelni, se irigyelni ne lehessen igazán, vagyis egyik rendező sem a rajongósimogatásban utazik. Szemben viszont a brit kollégájával,
Mann nem akar mítoszt rombolni, és a történelmi tényeket sem próbálja zárójelbe tenni.
A Brock Yates 1991-es könyvén alapuló filmben stimmelnek az életrajzi adatok, a technikai részletek, a versenyek, és még a helyszínek is mind eredetiek, a teljes kép megrajzolása helyett azonban egy sorsfordítónak vélt pár hónapos periódusra szűkül le a fókusz.
1957 nyarán játszódik a történet, amikor Enzo Ferrari autógyárát a versenyistállóval elért sikerek ellenére csődveszély fenyegeti. Az egykori autóversenyző kénytelen mindent egy lapra, a hírhedt Mille Miglia megnyerésére feltenni, abban bízva, hogy akkor képes lesz befektetőket bevonni. Miközben a versenyre való felkészülést irányítja, egyre jobban elmérgesedik a viszonya a feleségével, aki egyben az üzleti partnere is. Amíg Enzo a munkába fojtja egyetlen fiúk, Dino halála miatti fájdalmát és bűntudatát, addig Laura (Penélope Cruz) képtelen túltenni magát a traumán, és bár azzal tisztában van, hogy a férje rendszeresen megcsalja, arról nem tud, hogy a férfinek a szeretőjétől, Lina Larditól (Shailene Woodley) gyereke is született. Ez az Enzo számára kényelmes helyzet azonban megváltozik, ráadásul Lina is egyre nehezebben viseli a második számú nő szerepét.
Ferrari magánélete valójában még ennél is mozgalmasabb volt, és sarkít a szkript a szakmai epizódoknál is, hiszen a vállalat sorsa aligha egyedül a Mille Miglia megnyerésén dőlt el, de erre a dramaturgiai keretre szükség van ahhoz, hogy sportfilmként is működjön a történet. Versenyjelenetből ugyan nincs annyi, amennyit egy Ferrari című filmtől az autósport-rajongó nézők elvárnának, cserébe nem is lehet megunni azt, amikor felbőgnek a motorok. Nincsenek bravúros beállítások és szokatlan látószögek, mint a Gran Turismóban, a kamera egyszerűen leköveti az eseményeket, ez a szikárság azonban csak fokozza a feszültséget. Az egyik legbrutálisabb pillanat is pont ennek a visszafogottságnak köszönhetően hat sokkolóan, és a jelenet erejét még az enyhén kilógó CGI-lóláb sem tudja csökkenteni.
Mann nem véletlenül kérte fel operatőrnek azt az Erik Messerschmidtet, aki David Fincherrel is szokott kollaborálni (Mindhunter, Mank, A gyilkos), a Ferrari fényképezésére is ugyanaz a hűvös elegancia a jellemző – nemcsak a versenypályán, de azon kívül is. Aki ismeri Mann munkásságát, az tudja, mennyire kemény fából faragják a kívülálló, maszkulin főhőseit, de az Adam Driver által alakított Enzo Ferrari még ebből a mezőnyből is kilóg. Egy érdes modorú, végletekig önfejű figuráról van szó, aki kíméletlen szigorral irányítja birodalmát, és szándékosan nem enged magához senkit közel a szeretőjén és a fián kívül, ráadásul azzal sem lehet vádolni, hogy komolyabb jellemfejlődésen esne át a történet során.
Az a paradox helyzet áll így elő, hogy bár Ferrari papíron szenvedélyes ember, akit személyes tragédiák is sújtanak, a távolságtartó rendezési stílusnak hála könnyebb csodálni őt, mint azonosulni vele, ami eléggé szembe megy az életrajzi filmek konvencióival. Mann nyilván képes lett volna egy hagyományosabb, több műfaji izgalmat kínáló sportfilmet is leforgatni, de más megközelítés mellett kötelezte el magát, és érthető, hogy miért döntött így. Ha az általa executive producerként jegyzett Ford vs. Ferrari (Hajsza a győzelemért) egy amerikai sikertörténet elmeséléséhez a hollywoodi húrokat pengette, akkor úgy illik, hogy az olaszok nemzeti kincséről szóló Ferrari is igazodjon stílusában és hangvételében a témájához, és
az álomgyári sablonok helyett az európai művészfilmes hagyományokhoz nyúljon vissza.
A végeredményt látva igazolható Mann alkotói döntése, a kivitelezés is szinte kifogástalan, már csak az a kérdés, a nagyközönség mennyire lesz vevő erre a koncepcióra.
