Lehet vitatkozni arról, hogy melyik volt 2021 legjobb trailere, csak nem érdemes. A Licorice Pizza előzetese az első másodperctől az utolsóig mestermű, maga a rendező, Paul Thomas Anderson vágta össze a David Bowie-féle Life on Mars zenéjére és szövegére. Egy felnövéstörténetbe ágyazott hangulatos tinirománc képei villannak fel, a Fiú és a Lány találkoznak, a szülők tiltakoznak, a fiatalok mégis összejönnek, de mielőtt még kiteljesedne a szerelem, felüti fejét a féltékenység, hogy aztán a kalandos melodrámázások után a fináléban jöjjön a Nagy Futás, ahogy az a romkomokban megszokott.

Papíron stimmel ez az összefoglaló, csak nem bontja ki az igazság minden szeletét az előzetes. Egy olyan filmet ígér, amelyben az egyik jelenetből következik a másik, ahol pontosan tudni, hogy a szereplők a kapcsolatuk melyik fázisában tartanak, és ahol kiszámíthatóan érkeznek a plot pointok, a drámai csúcspontok és a feszültséget oldó humoros pillanatok. Anderson azonban soha nem készített még hagyományos műfaji filmet, és nem is a Licorice Pizzával akarta elkezdeni.

Az 1973-ban játszódó sztori valóban úgy indul, mint egy klasszikus romantikus film. A 15 éves Gary szemet vet a nála tíz évvel idősebb Alanára, és bár a lány elsőre nem veszi komolyan az iskola mellett színészkedéssel is foglalkozó fiút, mégis elfogadja a randimeghívást. Később elkíséri egy New York-i előadásra is, de végül Gary riválisával, a társulat egy másik tagjával jön össze. A fiú pár hónap múlva elindít egy vízágyakat forgalmazó vállalkozást, Alana üzlettársként csatlakozik hozzá, a folytatásban pedig egy igazi se veled, se nélküled kapcsolatot látunk, amelyben az önmagukat kereső fiatalok hol közelebb kerülnek, hol eltávolodnak egymástól.

Azzal tehát egész biztosan nem lehet vádolni a filmet, hogy ne történne semmi a 130 perces játékidő alatt, ezt a sok mindent azonban ráérősen, levegős anekdoták füzéreként meséli el Anderson, mintha maguk a szereplők idéznék vissza fiatalkoruk meghatározó élményeit a nosztalgia ködén át, a jelentéktelennek gondolt epizódokat kihagyva – ami nem is áll annyira messze a rendező privát nézőpontjától. Anderson maga is Hollywood-alsón, azaz a helyszínül szolgáló San Fernando-völgyben nőtt fel, ott él most is, nem titkolja, hogy imádja a helyet, legszemélyesebb filmjei (Boogie Nights, Magnólia, Kótyagos szerelem) is mind ott játszódnak.

A Licorice Pizza valójában Anderson válasza a Volt egyszer egy… Hollywoodra,

ő is egy konkrét korszaknak és egy ikonikus helynek állít mozgóképes emléket, Tarantinóval ellentétben azonban ő nem érzi szükségét annak, hogy újraírja a Völgy történetét, sőt éppen az a célja, hogy minél pontosabban rekonstruálja a korszak hangulatát, miközben valós személyeket, közéleti és világpolitikai eseményeket sző bele a történet hátterébe. Feltűnik többek közt William Holden alteregója Sean Penn alakításában, Barbara Streisand egykori barátja, a hírhedt producer, Jon Peters (Bradley Cooper) és Joel Wachs (Benny Safdie), aki több mint 30 éven át volt a Los Angeles-i városi tanács tagja, de Gary alakját is egy producer, Gary Goetzman karriertörténete inspirálta.

Azok a nézők, akik nem tartoznak PTA rajongói közé, némileg joggal tehetik fel a kérdést, miért érdekeljen bárkit is egy könnyes szemű nosztalgiázás a rendezőn és családján kívül. A választ erre, részben Anderson világteremtő képessége adja meg, amelyet a korábbi filmjeiben már tökéletesre csiszolt. Mindegy, hogy az 50-es évek Londonját (Fantomszál), a 70-as évek hippikorszakát (Beépített hiba) vagy a 80-as évek pornóiparát (Boogie Nights) kell megidéznie, olyan hipnotikus hitelességgel tudja életre kelteni ezeket a kulisszákat, mint nagyon kevesen. A Licorice Pizza univerzumában is élmény elmerülni, egymásnak adják a stafétát a különcnél különcebb figurák, szólnak a korszak pszichedelikusra hangszerelt slágerei, és közben mozgásban van minden, nemcsak a főszereplők, de a kamera is, a képi világ így inkább a Boogie Nights játékosságát, mintsem a Fantomszál vagy a The Master statikus kompozícióit idézi.

A Licorice Pizza emellett izgalmasan bontja ki Anderson kedvenc témáit és fixációit is. Gary személyében most is egy olyan főszereplőt kapunk, aki az amerikai self made man prototípusaként elszántan hajszolja az álmait, és ahogy a rendező korábbi filmjeiben, úgy itt is a kapitalizmus legfőbb aktusa, az eladás és az értékesítés áll a középpontban a romantika mellett. Valaki mindig árul valamit, legyen az vízágy, szusi, PR-tevékenység, politikai vízió, illetve saját maga egy randiszituációban vagy a reklámcastingon. A különbség mindössze annyi, hogy a Magnólia motivációs gurujához (Tom Cruise), a Vérző olaj olajbányászához (Daniel Day-Lewis) vagy a The Master szektavezéréhez (Philip Seymour Hoffman) képest Gary nem elrettentő példaként, hanem a szimpátiánkra érdemes figuraként jelenik meg, akárcsak Alana, aki látszólag a teljes ellentéte. Belőle hiányzik az ambíció, nem tudja, mihez kezdjen magával, megrekedt valahol a tinédzserkor és a felnőttség határán, sodródik a különböző férfitípusok közt, de közben vonzza Gary magabiztossága és fiatalos lelkesedése is.

A film során sokszor ellentétes irányba mozognak, sokszor pedig ugyanarra, egy ritmusban haladnak, amire Anderson frappáns vizuális metaforákkal is ráerősít. Ez a dinamika, illetve a szereplők közt vibráló feszültség az, ami működteti a Licorice Pizzát, és persze a rendezőtől már megszokott és elvárt tökéletes színészválasztás. Anderson jól érezte, hogy képzett és kipróbált profik helyett kameraszűz amatőrökre van szükség, olyan, a hollywoodi szépségideáltól távol álló arcokra, akik képesek hitelesen átadni a karakterek kamaszos esetlenségét, naivitását és lelkesedését. Számítása bevált, mind Cooper Hoffman – a 2014-ben elhunyt Philip Seymour Hoffman fia –, mind az eddig zenészként ismert Alana Haim tökéletes természetességgel létezik a kamera előtt.

A Licorice Pizza ezzel együtt sem hibátlan – a karakterek nincsenek egyensúlyban, a lány figurája rétegzettebb és izgalmasabb –, és az is biztos, hogy

Anderson készített már fontosabb és mélyebb filmet is – életigenlőbbet és elbűvölőbbet viszont még nem.