Komoly felzúdulást keltett öt évvel ezelőtt Az oroszlánkirály remake-jének bemutatója, legalábbis a kritikusok körében, akik kollektíve hánytak epét a filmtől. Az újdonságot nem az jelentette, hogy a Disney saját magához nyúlt, azaz felmelegítette az egyik legnagyobb sikerét. Erre már jó pár precedens volt, a 101 kiskutya 1996-ban bemutatott remake-je óta többek közt az Alice Csodaországban (2010), a Hamupipőke (2015), A szépség és a szörnyeteg (2017), az Aladdin (2018), a Dumbó (2019), a Susi és Tekergő (2019) és a Mulan (2020) is megkapta a maga élőszereplős feldolgozását. A fotórealisztikus CGI-technika alkalmazásában sem volt úttörő Az oroszlánkirály, azt a szellemet a 2016-os A dzsungel könyve engedte ki a palackból, Jon Favreau filmjének pixeltengerében azonban legalább Maugli emberből, azaz hús-vér kisfiúból volt. A szintén Favreau által jegyzett Az oroszlánkirályban ehhez képes minden és mindenki digitális, amin, ha túl is tesszük magunkat, még mindig maradnak olyan kínzó kérdések, mi szerint, tudnak-e ugyanúgy érzelmet közvetíteni a teljesen valóságosnak kinéző állatok, mint az animált megfelelőik, illetve, hogy egyáltalán mi szükség van az eredetit szinte snittről snittre lekopírozó verzióra.

A mozipénztáraknál aztán megérkezett a Disney minden részvényesét kielégítő csattanós válasz:

1,6 milliárd dollárral Az oroszlánkirály lett az addigi legtöbb bevételt termelő animációs film, ami egyben azt is jelentette, hogy mindenképpen elkészül a folytatás is.

Az már kevésbé számított papírformának, hogy a Holdfény című melegdrámával Oscar-díjat nyert Barry Jenkinst kérték fel rendezőnek, akinek korábban se animációs filmmel, se CGI-technikával nem volt dolga. A kekeckedő kritikusok így el is kezdhettek azon spekulálni, hogy Jenkins vajon képes lesz-e rányomni a szerzői kézjegyét a produkcióra, vagy csatlakozik azon blockbuster-szűz Marvel-rendezők hosszú sorához, akiket mindenféle ellenállás nélkül darált be a rendszer.

A Mufasa: Az oroszlánkirályról egy pozitívumot mindenesetre már a bemutató előtt el lehetett mondani. Szemben az elődjével, nem ismertük előre a sztori minden egyes elemét, csak azt, hogy hova fog kifutni, lévén Mufasa előzménytörténetét meséli el benne Rafiki, a sámánmajom Simba és Nala kölykének, Kiarának. Menet közben aztán kiderül, hogy vannak hasonlóságok Simba és az apja sztorija közt: kölyökként Mufasa is elárvul, és neki is egy másik közösségben kell új életet kezdenie. Összehaverkodik a helyi oroszlánkirály trónvárományos fiával, Takával, és a fogadott testvéreként nő fel, majd amikor feltűnik egy másik, félelmetes oroszlánkirály és a bandája, közösen menekülnek el, hogy megtalálják az új édent, az eredeti filmben megismert Büszke Birtokot.

Azt még a 2019-es film legnagyobb kritikusai sem vitathatták el, hogy a technika elképesztő fejlődésen ment át már csak a 2016-os A dzsungel könyvéhez képest is, a Mufasa pedig, ha lehet, még jobban néz ki. Aki esetleg az elmúlt évtizedeket egy kő alatt töltötte, és úgy ül be a filmre, hogy fogalma sincs, mit fog látni, az nagy költségvetésű dokumentumfilmnek gondolhatja a produkciót – egészen addig, amíg el nem kezdenek beszélni az állatok. A Mufasa azonban nemcsak abban tesz túl az elődjén, hogy az utolsó fülszőrszál is még hiperrealisztikusabban van kidolgozva, hanem filmszerűbb, expresszívebb is a látvány. Favreau néhol kissé merevnek ható filmjéhez képest Jenkinsék sokkal bátrabban használják a technikát, az akciójeleneteket még virtuózabb kameramozgással követik le, és több a képileg is izgalmas beállítás. És ami ennél is fontosabb, mintha az állatok mimikája is kifejezőbb lenne, vagyis azonosulni is könnyebb velük – ami a film feltalálása óta még egyetlen történetnek sem ment a kárára.

Messziről nézve, hunyorítva talán még Jenkinsből is látszik valami a filmben. A téma passzol a korábbi filmjeihez, itt is a számkivetettek Odüsszeiáját követhetjük –Mufasa, Taka és a leendő királynő, Sarabi mellett még Rafikiről is kiderül, hogy sorstárs –, de ő ebben a projektben elsősorban mint alkalmazott művész vett részt. Ha valóban ő áll a kormányrúdnál, akkor például aligha fordulhatna elő, hogy Rafiki megható meséjét újra és újra megszakítsa Timon és Pumba. A béna viccekkel támadó varacskos disznó és a szurikáta párosa azért rontja csak a levegőt a filmben, mert a Disney fejesei vélhetőleg aggódtak, hogy nélkülük túl komoly lenne a hangvétel, és a plüssfiguráikból se lehetne annyit eladni. Maguk az írók is érezhették, hogy kilóg a disznóláb, ezért Timon és Pumba a saját helyzetükre is reflektálnak, számon kérik például Rafikin, hogy miért nem kapnak nagyobb szerepet a sztoriban, plusz, még ki is szólnak a filmből,

Az oroszlánkirály színpadi verzióját emlegetik, vagy „jogi problémák” miatt nem éneklik tovább a „Hakuna Mufasa” című dalt, de ettől nem lesz indokoltabb vagy kevésbé izzadságszagú a jelenlétük, sőt.

Ezzel együtt meglepő lenne, ha a Mufasa: Az oroszlánkirály nem döntené sorra a bevételi rekordokat, ahogy az is, ha idővel az 1994-es eredetivel emlegetnék egy lapon. Utóbbira legfeljebb akkor lenne minimális esélye, ha Lin-Manuel Miranda új dalai közt is akadna néhány leendő gigasláger, de erre egy hallgatás – és a magyar szinkron alapján – kevés az esély. Ha viszont a 2019-es filmről az volt a verdiktünk, hogy teljesíti minden ígéretét, akkor a folytatásnak is meg kell adnunk ugyanezt, sőt,

a dalokat leszámítva a Mufasa túl is tesz mindenben az elődjén.