Van, ami soha nem változik. A július elejéről augusztus végére halasztott Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon idén kötelező volt a vetítések alatt a maszkviselés, és csak a védettséget igazoló karszalaggal lehetett belépni a mozik területére, de minden más maradt ugyanaz. A fesztiválközpont mellett most is olyan hangerővel dübörgött a szponzorok bulisátrából a zene, hogy néha még a vetítésekre is behallatszott, és a helyiek még mindig be vannak oltva az angol nyelv ellen. Karlovy Varyba persze nem a sajátos „kelet-európai báj”, hanem a verhetetlen filmkínálat miatt jár az egyszeri néző vagy a filmes újságíró. Tény, hogy Cannes-nak, Berlinnek és Velencének nagyobb a presztízse, a cseh fürdővárosban viszont a többi fesztivál legjavát is kimazsolázzák, vagyis Karlovy Vary olyan, mint egy pláza a város szélén: megvannak benne ugyanazok a luxusüzletek, mint amelyek a központban, csak itt egy helyen és olcsóbban lehet shoppingolni.

A külsőségeket illetően is próbálják tartani a lépést a (még) nagyobbakkal a szervezők, ezért két-három hollywoodi sztárt mindig meginvitálnak a fesztiválra, valamilyen mondvacsinált apropóból. Idén Michael Caine-t tüntették ki egy Kristály Glóbusszal a „kiemelkedő hozzájárulásáért a világ filmművészetéhez”, Ethan Hawke pedig a Fesztivál Elnökének Díját kapta meg. Ő vezette fel a 2017-es A hitehagyott telt házas vetítését is, ahol elmondta, hogy a járvány elején még ijesztőnek tűnt volna számára több ezer maszkos ember látványa, de most reményt ad számára, hogy ennyien vágynak a közös mozizás élményére.

A legnagyobb szenzációt viszont egyértelműen Johnny Depp látogatása jelentette. A feleségbántalmazás vádjába keveredett színészt Hollywood gyakorlatilag tiltólistára tette, a fesztivál szervezői viszont az ártatlanság vélelmére hivatkozva meghívták, hogy vegyen át egy életműdíjat, és mutassa be a botrány miatt elsüllyesztett Minamatát, illetve a Shane MacGovan életéről készült dokumentumfilmet (Crock of Gold: A Few Rounds with Shane MacGowan). A döntés ellen számos filmes lap tiltakozott, de Depp rajongóit ez nem hatotta meg, több ezren várták őt a vörös szőnyegnél. A színész hosszú perceken át fotózkodott a síró és sikongató tinilányokkal, olyan lelkesedéssel, mintha őt is meglepte volna, hogy itt még ekkora sztárnak számít.

Roadrunner: Egy film Anthony Bourdainről

Minden idők talán legismertebb sztárszakácsa 2018-ban vetett véget az életének, ami csak növelte a személyét övező mítoszt. Ki volt az az ember, akit bőven 40 fölött talált meg a világhír, és aki úgy járt be több mint 90 országot különböző utazós gasztroműsorokkal, hogy előtte ki sem mozdult Amerikából? Hogy lehet feldolgozni ezt a változást, és megúszni személyiségtorzulás nélkül a sztárságot?

Ezeknek a kérdéseknek próbál utánajárni Morgan Neville posztumusz portréfilmje, amelyben az egykori barátok, kollégák és exfeleségek szólalnak meg, miközben részleteket láthatunk Bourdain világutazásaiból, köztük olyan pillanatokat is, amelyek soha nem kerültek adásba. A narrátor pedig maga Bourdain, a műsoraiból, az interjúiból és A konyhafőnök vallomásai című bestselleréből vágták össze a szerkesztők a hanganyagot, és ettől még intimebbnek hat a film. Nyilván nem lehet egy teljes életet belesűríteni két órába, de

a Roadrunnerből kiderül, mennyire elképesztően izgalmas és ellentmondásos személyiség volt Bourdain.

Rajongóknak kötelező a film, de ajánlható azoknak is, akik egyetlen percet sem láttak korábban a sztárszakács műsoraiból. (Ebbe a táborba tartoztam én is.)

Benedetta

Az Elemi ösztön rendezője leszbikus apácákról készített kosztümös filmet. Ha csak ennyit tudunk Paul Verhoeven új rendezéséről, akkor már előre tudni véljük, hogy mire számíthatunk. És nem is kell csalódnunk vagy meglepődnünk, ha csak azon nem, hogy a történet felvezetése és a képi világ is elég konzervatív. A XV. század végén játszódó film főhőse Benedetta, egy toszkán apácazárda lakója, aki életét a Krisztus iránti feltétlen alázat és szeretet jegyében éli. Gyerekkorától kezdve látomások gyötrik, amelyek egy új, fiatal apáca érkezésével egyre erotikusabbá válnak.

Ha csak a szexuális elfojtások felszínre töréséről és a tiltott gyümölcs gyönyöreiről szólna a Benedetta, akkor nem lenne több egy artisztikus erotikus melodrámánál, de a holland rendezőt a zárdán belüli politikai és pszichológiai küzdelmek is érdeklik, és persze van pár provokatív csavar is a történetben, pont mint előző filmjében, az Elle-ben. Charlotte Rampling és Lambert Wilson kiváló az apácafőnök, illetve a nuncius szerepében, de Virginie Efira Benedettája is tökéletes. Verhoeven természetesen nem szemérmes a szexjeleneteknél sem, de akad pár meglepően vicces és sötét momentum is a filmben.

The Green Knight

David Lowery új filmje jelen állás szerint nem jut el a magyar mozikba, ami botrány, mert a The Green Knight olyan szélesvásznú élmény, amit a moziban illene mindenkinek átélnie. A rendező egy 14. századi verses lovagregényt (Sir Gawain és a Zöld Lovag) dolgozott fel, főszerepben Sir Gawainnal, Artúr király unokaöccsével, aki vállalja, hogy megküzd a Camelot várába érkező rejtélyes Zöld Lovaggal. A félelmetes külsejű idegen ajánlata: lecsaphat rá Gawain egy bárddal, de egy év múlva viszonozza az ütést. Az ifjú lovag egy suhintással levágja a Zöld Lovag fejét, aki ezt túléli és ellovagol. Egy évvel később Gawain útra kel, hogy teljesítse ígéretét.

Lowery egészen a fináléig követi a lovagregény kalandos cselekményét, de a szimbólumokkal teli, lázálomba illő pszichedelikus látványvilág új szintre emeli a cselekményt. Dev Patel Gawainje nem tipikus hős, sokkal gyarlóbb és esendőbb a mondák lovagjainál, és a női karaktereket is modernizálja a film (Alicia Vikander kiváló a kettős szerepben.) A The Green Knight annyira más, annyival intenzívebb és érzékibb, mint a kortárs fantasyk, hogy idő kell, míg rá tudunk hangolódni, de

olyan hipnotikus ereje van, hogy ha egyszer beránt, utána már nem ereszt.

Párizs, 13. kerület

Jacques Audiard új filmjének története leírva olyan, mint egy közepesen izgalmas városi melodráma. Az egyik főszereplő a call centeresként dolgozó Emilie, aki albérlőt keres a lakásába. Jelentkezik egy bizonyos Camille, akiről csak a személyes találkozás során derül ki, hogy a neve ellenére nem nő. A lány nem akarja kiadni neki a szobát, de az éppen a PHD-jén dolgozó férfi sármjának nem tud ellenállni. A lakótársakból úgy nevezett „fuck buddyk” lesznek, Camille azonban ennél többre vágyik, és elköltözik. Egy ingatlanirodában kezd dolgozni, ahol megismeri a városba frissen felköltözött Norát, aki gyanúsan hasonlít egy ismert pornósztárra. A kollégák összemelegednek, de közben Emilie is visszakerül a képbe.

A Párizs, 13. kerület (eredetiben: Les Olympiades) egyszerre könnyed és komoly. Nem annyira drámai, mint amennyire a fekete-fehér képi világ sugallja, nagyon játékosan veszi fel és ejti el a szálakat, de közben nem is vicceli el a karakterek hétköznapi szívfájdalmait. A végén még belefuthatna a szentimentalizmus csapdájába is, de elkerüli, ha csak egy hajszállal is. (A történetbe íróként besegített a Portré a lángoló fiatal lányrólt jegyző Céline Sciamma, és érződik is a hatása a filmen.)

A világ legrosszabb embere

A húszas évei vége felé járó Julie keresi önmagát és közben szabadon csapong az új állások, hobbik és férfiak közt, mígnem egy partyban megismeri az underground körökben sztárnak számító képregényművészt. A több mint 10 év korkülönbség ellenére úgy tűnik, hogy ő az igazi, még azt is fel tudják dolgozni, hogy csak a férfi akar gyereket. Mégis belép egy harmadik a képbe, Julie-nak pedig döntenie kell.

Gonosz játékot játszik Joachim Trier a nézőivel: úgy indul a filmje, mint egy női szemszögből elmesélt romantikus komédia (eleinte még a zenei betétek is a limonádéhangulatot erősítik), de aztán egyre mélyebbre ásunk, és egyszer csak egy párkapcsolati drámában találjuk magunkat, amit aztán megszakít egy könnyedebb, tinirománcba illő betét, hogy a végén kapjunk megint egy gyomrost.

Trier olyan könnyen és észrevétlenül keveri a fajsúlyost a könnyeddel, a banálist a tragikussal, ahogyan arra csak a legnagyobbak képesek.

(Renate Reinsve megkapta a legjobb alakítás díját Cannes-ban, teljesen megérdemelten.)

Külön falka

Kis Hajni debütáló filmje díj nélkül maradt ugyan, de vastaps fogadta a telt házas premiervetítésen. Az önéletrajzi ihletésű történet a 12 éves Niki és sosem látott, börtönviselt apja egymásra találásáról pont olyan, mint a rendező korábbi kisfilmjei (Szép alak, Utolsó hívás), azaz

rengeteg empátiával, de hivalkodó eszközök nélkül mesél.

A színészválasztással kockázatot vállalt Kis, az apát alakító ketrecharcos Dietz Gusztáv korábban nem állt kamerák előtt, és Horváth Zorkának is ez az első szerepe, de hitelesek külön-külön és együtt is. ( A film hazai premierje szeptember 30-án lesz.)