Annak idején, 2013-ban elég nagyot szólt az első Tűzgyűrű film, nem is azért, mert jó volt, inkább azért, mert rengeteg pénzt toltak bele, nagyon látványos lett, és egy csomó olyan dolgot használt fel ügyesen, ami már amúgy is népszerű volt a kockák és a kisfiúk egymást átfedő világában. Ráadásul egy zseni, Guillermo del Toro rendezte, aki hozzátette saját fantáziavilágát, lökött karaktereit, a tektonikus lemezek közül előbújó szörnyek ellen harcoló, kissé kopott, lomha, de erőteljes csatarobotjai akármire is hasonlítottak, kétségkívül a saját teremtményei voltak.

Del Toro most lepasszolta a rendezést egy eddig tévésorozatok körül bábáskodó kezdőnek, Steven S. DeKnightnak, és elment nyerni egy-két Oscart A víz érintésével - igaz, a produceri titulust megtartotta, tehát most is jól fog keresni. DeKnight pedig nem akart a részletekkel bíbelődni, gyorsabb, színesebb, több kütyüvel felszerelt ún. jéger, vagyis vadász robotokat hozott magával – ezekben általában két, néha három pilóta ül, és fiatalabb, a célközönséghez közelebb álló szereplőket mutat be, és még több kínai arcot láthatunk. Mert nem győzöm hangsúlyozni, az első film is arrafelé kaszált igazán nagyot, akárcsak a mintaként szolgáló Transformers széria. És persze visszatértek a formátlan szörnyek a másik dimenzióból – azaz nem egészen onnan.

Különösen sokat nem érdemes a sztorival foglalkozni, mert úgyis a látvány és az akció számít, elég annyi, hogy tíz évvel azután járunk, hogy az első támadást legyőzték a jégerek, ám a veszély újra felüti a fejét, és persze új hősök veszik fel a harcot. Például John Boyega és Scott Eastwood kettőse, akik nagyon macsók, és sokat évődnek egymással, mert az előbbi laza és nagyszájú, az utóbbi pedig nagyon katonás, de van féltucat japán és kínai szereplő, illetve egy kiscsaj, aki képes kisebb jégereket építeni, és tisztára olyan, mint az a kiscsaj, akit Mark Walhberg karol fel a Transformers: Az utolsó lovagban. És aki pont olyan roncsvadász, mint Rey Az ébredő Erőben. És szerencsére visszatér az első rész két burleszkfigurája, a két elfuserált tudós, a sipító hangú Newt (Charlie Day) és Gottlieb (Burn Gorman) – és akárcsak az első részben, a konfliktus megoldása most is az ő személyükben keresendő!

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a Tűzgyűrű: Lázadás olyan gyorsan pörög, hogy nincs különösebb idő se arra, hogy megismerjük a karaktereket – pedig Boyega alakja akár izgalmas is lehetne, merthogy egy trógerként kezdi -, sem arra, hogy tudjunk a sztorival foglalkozni, mert minden összeolvad egy nagy akciómasszává. És az ilyesmi azért furcsa, mert annyi pénzt, időt és energiát öltek ezeknek az anyaszomorító benga lényeknek a létrehozásába, hogy aztán mindent, ami kicsit is nagyobb a felcsúti Pancho Arénánál, egymásnak eresszenek, robotot, szörnyet és robotszörny mutánst, hogy egymást csépeljék, amiből normál sebesség mellett szinte semmi sem vehető ki rendesen. Épületek dőlnek össze, sugárnyalábok lövellnek, gigászi öklök csapnak le, és irdatlan nagy pengék suhintanak, de az egész nem egy igazi csata, hanem egy kocsmai bunyó félsötétben, és az sem segít, hogy a szörnyek megjelenése és úgy általában, léte teljesen esetleges.

Ezzel az erővel lehetnének akár hatalmas agyagmasszák is, amiket olyan színészek püfölnek, akik eljátsszák, hogy egy hatalmas robot belsejében pont azt csinálják, mint a gép, ráadásul ketten együtt, egymásra hangolódva, amit driftelésnek hív a szakirodalom, ami tulajdonképpen vicces, pedig nem annak szánták. És lesz folytatás is, megígérték a legvégén, amiben az emberek látogatnak át a másik dimenzióba, hogy végleg lerendezzék az ügyet, és nyilván azt is minden második ember megnézi Kínában, és akkor már mindenki jól jár. Mármint az, aki erre gerjed vagy pénzt keres vele.

Értékelés: 5/10