Majd megdöglik érte (1995)

Talán kissé furcsa, de lehet, hogy teljesen logikus, hogy Joaquin Phoenix első igazi kiugrását annak a Gus Van Sant-nek köszönheti, aki korábban a tragikusan fiatalon elhunyt bátyját, Rivert is rendezte. Az viszont aligha véletlen, hogy Van Sant filmje újra csak kallódó fiatalokról szól – ezek egyike Joaquin Casey Affleck és Alison Folland – akiket egy ambiciózus háziasszony használt fel a saját céljaira. Ő Nicole Kidman, akivel Phoenix később is játszik majd együtt, és aki tévébemondó szeretne lenni, ám valószínűtlen álmainak útját állja a férje, akit el kell tenni az útból. A fekete vígjátékban Joaquin Phoenix a klasszikus ok nélküli, meggondolatlan lázadó - bőrkabáttal borzas frizurával és fülbevalóval – és egy piti bűnöző keveréke, és meg is kapja, amit érdemel.

A bűn állomásai (2000)

Ez volt az első olyan film, amiért Joaquin komoly jelöléseket kapott elismerésként, és ezzel kezdett el belépni az A listás színészek közé, ami azért nem ment egyik napról a másikra. És ez volt az első közös munkája James Gray rendezővel, akivel összesen négy filmet forgattak együtt – és közülük a 2007-es Az éjszaka urai nagyon hasonló mind témájában, mind a szereposztásban, Phoenix itt is Mark Wahlberg partnere, és itt is a lojalitás a fő kérdés a bűn világában. Merthogy Joaquin itt egy sima modorú, de igazán fenyegető figura, akinek mindenhol vannak kapcsolatai, és ő az, aki (újra) a rossz útra téríti a börtönből frissen szabadult haverját, pedig az megfogadta, hogy normális életet fog élni.

Gladiátor (2000)

Nehéz dolog igazán gonosz karaktert játszani. Mármint nem olyan nagy formátumú gonoszt, mint mondjuk Darth Vader, hanem egy sunyi, kicsinyes, gyáva gazembert, aki valahogy mégis méltó ellenfele a főhősnek. Ilyen az apagyilkos, aljas Commodus Ridley Scott hatalmas sikert arató „kard  és szandál” kalandfilmjében, és bár az igazi szenzáció a viszonylag ismeretlen Russell Crowe volt, a közönség szerette Phoenix manipulatív gazfickóját, aki azért kapott pár jó, sőt, néha meglepően gyengéd jelenetet is – hiszen az ifjú császár saját nővérébe szerelmes. A kis méhecskéről szóló példameséje például egészen hátborzongató. Az eredmény 450 millió dollár nyereség és öt Oscar-díj volt.

Jelek (2002)

Bár M. Night Shyamalan egyik utolsó igazán jó filmjének főszereplője Mel Gibson volt, a Jelek legszórakoztatóbb szereplője mégis az öccsét alakító Phoenix lett, akinek, ha jobban belegondolunk, nem is volt igazán fontos szerepe, mégis mindig ott volt. A különös hangulatú sci-fihez – vagy rémfilmhez, esetleg természetfeletti thrillerhez? – ő hozta a bizarr és néha komikus vonalat, ami nagyon jót tett az egész produkciónak. Bár a Jelek nem hozta meg azt a sikert, amit Shyamalan előző munkái, korántsem számított bukásnak, és népszerűvé tette az összeesküvés hívők kedvenc leleményét, az alufólia sisakot, amit, ha felveszünk, nem olvashatják a földönkívüliek a gondolatainkat.

A nyughatatlan (2005)

Phoenix legnagyobb sikerét és talán legjobb alakítását a 2000-es évek közepén oly divatos zenés életrajzi film műfaja hozta meg. James Mangold, akit ma már a Logan-filmek rendezőjeként ismerünk, a legendás Johnny Cash életét énekelte meg Joaquin Phoenix és Reese Witherspoon főszereplésével, utóbbi az énekes nagy szerelmét és sokáig szerzőtársát, June Cartert alakította, a történet pedig pályafutásuk elejét mutatta be, rendkívül hiteles módon. Ráadásul mindkét főszereplő énekelni is megtanult, és saját maguk dalolják el a sokak által ismert számokat, de a dologban az a legszebb, hogy mindez azok számára is izgalmas, akik a country zene kifejezés hallatán is kimenekülnek a szobából. Phoenix Oscar-jelölésig jutott Cash megformálásáért.

Két szerető (2008) 

Ez volna Phoenix és James Gray harmadik közös filmje, illetve Joaquin és Gwyneth Paltrow második közös munkája, nem is csoda, hogy szikrázik közöttük a feszültség, pedig nem egymásnak valók. Mármint a film szerint, ahol Phoenix egy érzelmi roncsot alakít, akinek több öngyilkossági kísérlet után két nő között kell választania. Az egyik egy drogfüggő, megbízhatatlan, csapongó szőke szépség, a másik egy kedves barna lány, aki maga is ingatag talajon áll érzelmileg – ez Vinessa Shaw, akit keveset látni mostanában. Bár a film hangulata, története és végkifejlete is néha túlontúl melodrámai, Phoenix és a lányok így is mindent visznek.

The Master (2012)

Paul Thomas Anderson az a rendező, aki képes teljesen lemezteleníteni hőseit, és a legjobbat kihozni színészeiből. Ezt tette – a zseniális néhai Philip Seymour Hoffman segítségével – Phoenix-szel is, aki élete leginkább elítélhető, legzavarosabb karakterét kapta cserébe. Ő az ex-tengerészgyalogos Freddie, aki leszerelését követően az alkoholhoz és a bűnhöz fordul, és sehogy sem találja a helyét. Az élete azonban gyökeres fordulatot vesz, miután megismerkedik egy elhivatott és karizmatikus szellemi vezetővel, Lancaster Doddal, aki egyre több követőt szervez maga köré. Eddie pedig az ő kutyája lesz, aki mindent megtesz érte, de tényleg mindent.

The Immigrant (2013) 

James Gray és Phoenix utolsó közös filmjét az az ember tette tönkre, akit ma már az egész világ gyűlöl: Harvey Weinstein. A producer olyan változtatásokat kért a rendezőtől, amire az nem volt hajlandó – egész konkrétan olyan lezárást akart, mint amilyen A muzsika hangjában volt, bosszúból pedig elásta a filmet, amit csak néhány moziban vetítettek le, és nem került nemzetközi forgalmazásba. Pedig Gray ezt tartja a legjobb munkájának, Phoenix pedig az egyes jelenetek után néha órákig nem jött ki az öltözőjéből, annyira beleélte magát sötét szerepébe.  Karaktere, Bruno Weiss ugyanis egy frissen érkezett lengyel emigráns lányt használ ki és kényszerít prostitúcióra - ez Marion Cotillard – az 1920-as évek elején, de meg is lakol érte.

A nő (2013)

Los Angelesben, a közeli jövőben él Theodore Twombly író, aki abból él, hogy megható, személyes leveleket ír mások számára. Rossz passzban van, próbálja kiheverni, hogy tönkrement egy hosszú kapcsolata, a számítógépein dolgozik, és játszik. Egy nap unalmában letölt egy új, intelligens operációs programot, és így találkozik Samanthával, pontosabban a hangjával, amely valósággal megigézi. Kiderül, hogy Samantha okos és éleslátó, érzékeny és meglepően vicces, nem nehéz hát beleszeretni. Spike Jonze filmje egy egészen banális alapötletből gyúr érzékeny és nagyon szerethető filmet a kézzel is fogható Phoenix-szel és Scarlett Johansson reszelős hangjával.

Beépített hiba (2014)

Los Angeles az 1970-es évek elején. Doc Sportello, a lecsúszott, drogos magánnyomozó Gordita Beach-en dolgozik piti ügyeken. Egy nap felkeresi őt az ex-csaja, és arra kéri, segítsen neki megtalálni az eltűnt, dúsgazdag barátját. A marihuánafelhőbe burkolózó Doc alámerül az Angyalok városának sajátos világában, őrült szörfösök, kisstílű bűnözők, kurvák és pszichedelikus rockzenészek keresztezik az útját. A hallucinációk és a valóság egybecsúsznak, ami tökéletesen illett az itt hatalmas barkóval, őrült hippi cuccokban feszítő Phoenix ekkori imidzséhez, hiszen ekkoriban tűnt el egy időre, hogy eljátssza, hogy megzakkant, pedig csak egy filmet készített magáról “I’m Still Here” címmel. Azt viszont nem tudtuk, hogy Paul Thomas Andersonnak humorérzéke van…