Biankó csekknek hívják azt, amikor a papír üresen hagyott, kipontozott részére bármilyen összeget beírhatunk. A valóságban ritkábban, de a hollywoodi filmekben elő szokott fordulni, hogy ezzel a nagyvonalú gesztussal vásárolják meg valakinek a szolgálatait. A „blank check” kifejezés a filmiparban is létezik, ha egy rendező a korábbi munkáival beváltja a stúdió reményeit, vagy alaposan túl is szárnyalja azokat, akkor jutalomból a következő produkciójához nagyobb büdzsét és lazább pórázt kap. Ennek a gyakorlatnak olyan filmeket köszönhetünk, mint a Scorsese-féle New York, New York, Cimino brutális buktája, A Mennyország kapuja, vagy újabban az anyám! és a Babylon. Ahogy a lista is tanúsítja, a nagyobb költségvetéshez általában nem jár nagyobb önkontroll, a rendezői vízió maradéktalan megvalósításának vágya mellett minden más szempont háttérbe szorul.

Az Amitől félünk nem a szabályt erősítő kivétel, sőt,

Ari Aster minden idők egyik legőrültebb és legtöményebb biankócsekk-filmjét készítette el.     

A rendező 2018-ban, az újhullámos horror új arcaként robbant be az Örökséggel. Az akkor még csak 31 éves rendező nem tiltakozott a rá aggatott címke miatt, de második filmjével, a 2019-es Fehér éjszakákkal elég világosan jelezte, hogy nem akarja elkötelezni magát egyetlen műfaj mellett sem, és a sémákhoz sem ragaszkodik. Az Örökség nyomokban még tartalmazott klasszikus horrorelemeket, főleg a kísértetfilmes vonulatból, a verőfényes napsütésben játszódó Fehér éjszakák viszont legalább annyira szólt az allegorikus traumafeldolgozásról, mint az ijesztgetésről. Az Amitől félünk ehhez képest már csak annyira horror, mint David Lynch, Charlie Kaufman vagy Darren Aronofsky tetszőleges munkája – semennyire.

A film egyik mellékszereplője, Nathan Lane a „zsidó Minden, mindenhol, mindenkor”-nak nevezte a produkciót, míg a rendező hol a „zsidó Gyűrűk Uraként”, hol négyórás rémálom-komédiaként hivatkozott rá. Leszámítva, hogy a mozikba kerülő változat végül „csak” 179 perc lett, az utóbbi leírás talán a legpontosabb: az Amitől félünk

egy soha véget nem érő rémálom sötét humorral elmesélt, nyomasztó krónikája.

A nyitány talán a legmulatságosabb, már ha tudunk nevetni egy olyan apokaliptikus nagyvárosi vízión, amelyben mintha a Csupasz pisztoly alkotói forgattak volna le egy korhatáros Purge-filmet Jordan Peele közreműködésével. A Joaquin Phoenix által alakított szerencsétlen Beau-ra szó szerint halálos veszedelmek leselkednek, amikor kilép az őrült hajléktalanokkal, orgiázókkal és bűnözőkkel teli utcákra, hogy felkeresse a pszichológusát. A magányosan élő férfi mégis kénytelen útra kelni, megígérte ugyanis az anyjának, hogy apja halálának évfordulóján meglátogatja őt. A reptérig azonban nem jut el, mert ellopják a kulcsát, majd egy meztelen ámokfutó elől menekülve elcsapja egy furgon. Az autót vezető házaspár otthonában ébred fel, akik már-már gyanúsan kedvesek vele, és azt is felajánlják neki, hogy elviszik az anyjához, ha felépült.

Aster filmje eddig a pontig szórakoztató őrültség, de van benne rendszer. Az extrém módon szorongó, sokszor már a szavak artikulálására sem képes Beau nem egy könnyen megkedvelhető figura, de szurkolunk azért, hogy folytassa végre a nagy utazását, és érje el a célját. De ahogy az elmúlt évek emlékezetes tudatfilmjeiben – lásd: anyám!, A befejezésen gondolkodom, Bardo –, úgy itt is egyre kibogozhatatlanabbul mosódik el a határ a valóság és a vízió között, olyannyira, hogy utólag az is megkérdőjeleződik, van-e értelme elkülöníteni a kettőt.

Az Amitől félünk egyáltalán nem megfejthetetlen, vagy nem úgy az, mint egy Lynch-film. A trauma Aster első két rendezésének is központi eleme volt, az Örökség pedig már elkezdte boncolgatni azt az anyakomplexust, ami itt a főműsorszámot jelenti. A gyerekkori flashbackek, a víziók, a drogos hallucinációk révén beleláthatunk Beau fejébe, és minden traumája egy irányba mutat: a jungi értelemben vett elnyomó / felemésztő anyához, aki bűntudatot és félelmet ültet a fiába azért, hogy az soha ne tudjon elszakadni tőle.

Aster lenyűgöző képi megoldásokkal, a filmtörténet klasszikusait megidézve, a műfaji szabályokat bravúrosan meghajlítva illusztrálja ezt a tételt egy hibátlanul castingolt színészgárda segítségével – Nathan Lane, Amy Ryan, Parker Posey és Patti LuPone külön is említést érdemel –, de a játékidő utolsó harmadában már csak a tananyagot ismételi át, újra és újra. A Danielsék Oscar-díjas filmje, a szintúgy egy problémás gyerek-szülő kapcsolatot boncolgató Minden, mindenhol, mindenkor hasonló hibába esett, de amíg abban az agymenésben volt kivel azonosulni, Beau figurája annyira elrajzolt, hogy a végére már nem marad benne semmi emberi.

Joaquin Phoenix érdemeiből mindez semmit nem von le, sőt, ő pont az teszi, amiben a legjobb. Összetört, magányos, beilleszkedni képtelen, de kötődésre vágyó ösztönlényt alakít, ahogy a The Masterben, A nőben, a Sosem voltál ittben vagy a Jokerben, és mindezt olyan intenzitással, hogy a végén már fáj nézni. Ezért viszont Aster a felelős, ahogy azért is, hogy a vetítést követő diskurzusok többsége nem a felvetett témákról, hanem játékidőről szól. A híres amerikai kritikus, Rogert Ebert szavaival élve:

egyetlen jó film sem túl hosszú, és egyetlen rossz film sem elég rövid.