Gyerekkoromban nagyon sokáig nem volt Barbie-m, és mire kaptam egyet, már késő volt, addigra már nem babáztam, így nagyjából még nosztalgia szinten is hidegen hagy az ikonikus játékbaba. Azzal a Barbie -filmben is ábrázolt elképzeléssel azonban – egy ideig legalábbis – együtt tudok menni, hogy a szexi(sta) játékfigurát eredetileg valójában feminista indíttatásból hívták életre: hogy a kislányok ne csak a csecsemőt mintázó bébi babákkal játsszanak, azaz kizárólag az anyaszerepet gyakorolják, hanem valami olyasmivel, ami közelebb áll hozzájuk, amilyenné ők is válni akarnak: egy felnőtt nővel.

Ezzel azonban a babagyárosok rögtön egy másik skatulyába kényszerítették a bábuval játszó kislányokat,

hiszen a tökéletes külsejű, szuper vékony, de formás alakú, hónaljig érően hosszú lábakkal rendelkező csodanő, akit már szőke hajszíne is arra predesztinál, hogy kitűnjön a többi nő közül (egyes elméletek szerint a világos hajszín evolúciósan azért jött létre, mert a szőke, kék szemű nők jobban fel tudták hívni magukra a férfiak figyelmét, ami az őskorban alapvető fontosságú volt a túlélés szempontjából) nem épp olyan figura, akivel könnyű azonosulni.

Barbie sokkal inkább olyan, akit irigylünk, amilyenek lenni szeretnénk – és itt van a kutya elásva, hiszen ezzel az ideával a babát gyártó Mattel testképzavart és egy megvalósíthatatlan szépségideál magját plántálja a legfiatalabbakba is. Szóval amikor még hosszú évekkel ezelőtt (hiszen a projektnek elég hányatott volt a sorsa) kiderült, hogy filmverzió készül a világ legismertebb és legcsinosabb babája alapján, nagyon megörültem, hogy nem egy tökéletes külsejű színésznőre, hanem egy váratlan csavarral Amy Schumerre osztották a címszerepet.

A duci Barbie high conceptje azonban sajnos mégsem valósult meg,

és ugyan felmerült még Anne Hathaway neve is (aki vastag szemöldökével, szabálytalanabb szépségével szintén formabontó Barbie lehetett volna), végül sikerült egy olyan sztárt választani a szerepre, aki tényleg olyan, mintha róla mintázták volna a szexi bábot: Margot Robbie-t. Ez az ötlet pedig olyan szinten olcsó és ócska fogásnak tűnt a szememben, hogy az alkotóknak – annak ellenére, hogy a jórészt független és művészfilmes terepen mozgó jó nevű Greta Gerwig – Noah Baumbach párosról van szó – nagyon mélyről kellett felhúzniuk a végeredményt.

Ilyen előzmények után a Barbie film végső soron kellemes meglepetés, hiszen csavar egyet a címszereplő tökéletes világának koncepcióján. A sztori szerint valami zavar keletkezik a Barbieland ideális világában éldegélő Barbie életében, nem úgy működnek a dolgok, ahogy addig (azaz nem mintaszerűen), aminek a való világhoz van köze, ezért a hősnőnek át kell ruccannia oda, hogy kiderítse, ki játszik vele, azaz kinek a lelke kavarodott fel annyira, hogy az az ő kis univerzumát is a feje tetejére állította.

További szőke szépségek

7 kedvenc szőke karakterünk, akik szembemennek a sztereotípiákkal

Nem a hajszín határozza meg az intelligenciát.

Tovább

Bár nyilván senki sem számított arra, hogy az élőszereplős verzió a cukormázas Barbie-rajzfilmek szellemében készül, de azért szintén a kellemes meglepetések sorát gyarapítja, hogy Gerwigék munkájának a műfaja szatíra, ami lehetőséget ad egy egyszerre vicces és találó társadalomkritika elővezetésére.

Ahhoz ugyanis az kéne, hogy a Mattel saját magát is komolyan kritizálja, ami nyilván paradoxon, mivel a Barbie alapvetően egy kétórás Barbie-reklám. A film „való világ”-részében ténylegesen is megjelenített cég vezérkara pedig a végére abszolút sérülés nélkül ússza meg az alkotók inkább csak karcolásnyi, tűszúrásnyi gúnyolódását. Gerwig és Baumbach ugyan rámutat jó néhány visszásságra magával Barbie-val, a még mindig a patriarchátusra épülő modern társadalmakkal és még a Barbie-filmmel kapcsolatban is – de attól, hogy rámutatnak, mégsem fogalmaznak meg valódi kritikát, mert közben mégis csinálják azt, ami miatt saját magukat gúnyolják.

Amikor például a narrátorhang a címszereplő egyre tökéletlenebbé válására hívja fel a figyelmet, rögtön hozzá is teszi, hogy

„talán nem volt a legjobb ötlet mindezt Margot Robbie-val illusztrálni”.

Ám közben a filmnek mégiscsak Robbie a főszereplője, szóval mindez nem több puszta gegnél. Ehhez hasonlóan mivel a filmben ábrázolt igazi világ is olyan, mintha paródia lenne, nagyon nehéz komolyan venni. Vannak a műben ugyan hús-vér emberek is (például az America Ferrera által megformált anya és 13 év körüli lánya, akik csatlakoznak Barbie kalandjához), de a gúny célpontjaiként választott karakterek olyanok, mintha egy életre kelt bábszínház tagjai lennének.

Illetve lehet, hogy az alkotók nem is akarták, hogy komolyan vegyük a látottakat, a nézőnek mégis hiányérzete támad. Mert szóvá teszik ugyan, hogy a Mattel vezetőségében csak férfiak vannak, és az alkotást nézve jót kacagunk ezen, de közben tudjuk, hogy a való életben is ezt közelíti a helyzet a cégnél, és nem valószínű, hogy a közeljövőben változni fog. Elég nehéz azzal összekacsintani, akit kritizálunk, a Barbie pedig épp erre tesz kísérletet, és emiatt lesz

jól sikerült társadalomkritika helyett inkább olyan, mint amikor egy műanyag flakonban árult üdítőket gyártó gigacég a greenwashing (zöldre festés) eszközével élve

kisebb látszatengedményeket tesz a környezettudatos vásárlók felé, és így akarják elhitetni, hogy valóban számít nekik a környezetvédelem.

Nem értjük, miért

Már most Oscart követelnek Ryan Goslingnak a Barbie-filmért

Állítólag vicces és okos lett Greta Gerwig szatírája.

Tovább

De az is lehet, hogy ez már egy többszörösen megcsavart, többszörös idézőjeles kritika, amikor úgy kritizálnak valamit, hogy elmondják, hogy milyen rossz az üzenete annak, hogy Barbie tökéletes, és az ő Barbie-juk is tökéletes. Vagy elmondják, hogy milyen szomorú, hogy egy multicég vezetőségében csak férfiak ülnek, közben meg úgy tesznek, mintha csak idióta pojácákról lenne szó, de közben mégis mindenki tudja, hogy nem. De ez már egy olyan szinten eltávolított, többszörös áttételeken keresztül értelmezhető gondolat, amit nagyon nehéz nézőként dekódolni, így nem is egészen világos, hogy mi volt az alkotók szándéka a filmmel.

A Barbie-film ezzel együtt szórakoztató kísérlet Barbie „szabálytalanítására”, és sok benne a jó ötlet (az például, hogy kit tesznek meg főgonosznak, kiváló, de spoiler lenne elárulni), ám sajnos minden jó ötletre jut egy elhasznált vagy túltolt poén is. Az például egy ideig vicces, hogy Barbielandben minden nőt Barbie-nak és minden férfit Kennek hívnak, de amikor már egy egész sor geg erre épül, kezd unalmassá válni. Az pedig, hogy a mű teljesen ki van tömve filmes utalásokkal, rettenetesen idejétmúlt (utoljára a 90-es, 2000-es években volt eredeti), és nagyon gyakran öncélú.

A 2001: Űrodüsszeiára tett utalás az eredettörténet bemutatásakor, a Mátrix virtuális realitásának folyamatos újrahasznosítása vagy a macsóság illusztrálására a Grease, a bölcs belenyugvás képzetének felkeltésére pedig a Forrest Gump megidézése találó ötletek, de a percenként érkező mini Gyalog galopp-, Harcosok klubja- vagy Ryan közlegény megmentése-hommage-oknak már semmi értelmük,

Tehát a Barbie-film feminista? Igen. Komolytalan? Igen. Görbe tükröt tart a patriarchátusnak? Igen, de olyan evidens, sőt ék egyszerűségű üzenetekkel, ami leginkább a „négy láb jó, két láb rossz” vagy „a drog rossz, értem?” szintjét súrolja. Az pedig, ahova az alkotás kifut, SPOILER! a hétköznapi Barbie ideájához, hát ide nem 2023-ban kellene eljutni. Nyilván túlzó lenne azt gondolni, hogy a babát eleve innen kellett volna útnak indítani, de ez már akkor is egy évtizedekkel meghaladott gondolat. A valóságban pedig mi változott?

A Barbie babák továbbra is tökéletes külsejű mini szupernők, akik dögös műanyag testükkel nagyrészt a férfiaknak szereznek örömet – profit formájában. Most már a Barbie-film profitjával is.