Timothy Hutton mint George Stark (Halálos árnyék)

Ez az 1993-as adaptáció a jobb Stephen King-feldolgozások közé tartozik, mivel nem kisebb név rendezte, mint George A. Romero (Az élőhalottak éjszakája, Holtak hajnala, A holtak napja). Ahogy sok más King-kötetben, a főhős itt is egy író, Thad Beaumont, aki a jobb könyveit a saját nevén adja ki, a horrorregényeit viszont George Stark álnéven. Amikor hősünk kettős énje lelepleződik, szertartásosan leszámol „sötét oldalával”, és tart neki egy szabályos temetést. Csakhogy hamarosan elkezdenek valóra válni a Stark-regények gyilkosságai, és kiderül, hogy George valahogy önálló életre kelt.

George Stark megalkotása ugyanannyira a rendező és az őt megformáló színész, Timothy Hutton érdeme.

A film további nagy találata, hogy Hutton kettős szereposztásban látható benne, így ő alakítja a félszeg és esetlen Thadet és a vele éles ellentétet képező, magabiztos és kemény Starkot is – és a színész egyik szerepben sem hibázik.

Kevin Bacon mint Wade (Veszélyes vizeken)

Ez az 1994-es thriller közel sem Curtis Hanson (Szigorúan bizalmas, 8 mérföld) legjobb alkotása, hiszen részleteiben sokkal jobban működik, mint egészében: és az egyik ilyen jól működő részlet a Kevin Bacon által alakított főgonosz figurája. Bacon játssza azt a férfit, aki társával (John C. Reilly) elkezd terrorizálni egy vízitúrázó családot (Meryl Streep, David Strathairn, illetve a Jurassic Parkból és a Bohém rapszódiából ismert Joseph Mazzello), amelynek során a dolgok egyre inkább elfajulnak (mivel szökésben lévő bűnözőkről van szó, eleinte csak túsznak akarják a szülőket és a kisfiút, de a helyzet csakhamar elkezd valami másról szólni).

A Bacon által hozott Wade legizgalmasabb vonása, hogy csak fokozatosan fedi fel a valódi arcát. Eleinte a középpontban álló családdal együtt a nézők is elbűvölő, sármos figurának gondolják, de ahogy fejlődik a cselekmény, a figura mindinkább leleplezi magát. Eleinte még érezni is némi szexuális feszültséget az anya és Wade között, így amikor kiderülnek a figura igazi szándékai, az duplán is felkavaró. A fenti jelenetben láthatjuk, milyen kiválóan oldja meg színészileg Kevin Bacon, hogy az egyik pillanatban még jó szándékúnak hitt férfi egyik percről a másikra fenyegetővé, majd a végére aljas gonosztevővé válik.

Rebecca De Mornay mint Peyton Flanders (A kéz, amely a bölcsőt ringatja)

Hanson korábbi, 1992-es filmjében szintén a báránybőrbe bújt farkas motívumát használja: ezúttal egy gyönyörű, vonzó, segítőkész és barátságos nőt ismerhetünk meg, akiről a Bartel család azt gondolja, megfogták vele az isten lábát, amikor felvették dadának nemrég született kisfiuk mellé. Csakhogy nem tudják, amit a néző igen, hogy Peyton annak a nőgyógyásznak a felesége, aki az egyik rendelésen szexuálisan zaklatta az anyát, Claire-t; és amikor ő ügyet csinált az esetből, a férfi, hogy elkerülje a vádemelést, öngyilkos lett, felesége, Peyton pedig a sokk hatására elvetélt.

A kéz, amely a bölcsőt ringatja egyik ereje egyértelműen abban van, hogy a közönség többet tud, mint a mit sem sejtő főhősök, ezért folyamatosan izgulunk értük. A félelemfaktor azonban nagyban köszönhető az azóta sajnos egy kissé elfeledett Rebecca De Mornay játékának is, aki olyan hátborzongató alakítást nyújt, hogy hiába vagyunk tisztában vele, hogy valahol ő is áldozat,

egyetlen percig sem tudjuk sajnálni ezt az eszelőst,

aki szép lassan átveszi az irányítást szerencsétlen Claire élete felett (erre utal a címbeli mondás le nem írt második fele: „a kéz, amely a bölcsőt ringatja, a világot is igazgatja”), és valóra váltja minden anya legvadabb rémálmát – vagy legalábbis megpróbálja...

Al Pacino mint John Milton (Az ördög ügyvédje)

Taylor Hackford (Garni-zóna, Dolores Claiborne, Ray) 1997-es, horror-/melodrámaként és fekete komédiaként egyaránt működő alkotásában találhatjuk a lehető leggonoszabb figurát, hiszen Al Pacino SPOILER! magát a Sátánt játssza benne. De a színészlegenda ördögi antagonistája nagyon is hús-vér alak, aki szeret enni, inni, szexelni, szórakozni – és alapvetően (a néző számára legalábbis) saját maga is elég szórakoztató figura. S ugyan civil nevén John Milton körül hullanak az emberek, mint a legyek, hiszen gond és erőfeszítés nélkül legyilkol bárkit, aki az útjában áll, nem is ez a legnagyobb gaztett, amit elkövet.

Milton legnagyobb bűne a filmben, hogy kifordítja magából a becsvágyó fiatal ügyvédet, Kevin Lomaxet (Keanu Reeves). Az egyszerre naiv és fifikás fiatalember, miután megízlelte a siker édes ízét, annyira elhanyagolja a feleségét (Charlize Theron), aki egyébként kezdi megsejteni, mi is zajlik valójában a háttérben, hogy az asszony szép lassan az őrület határára kerül.

Jennifer Jason Leigh mint Hedra Carlson (Egyedülálló nő megosztaná)

Barbet Schroeder (A szerencse forgandó, Kísérleti gyilkosság) 1992-es pszichothrillerében a már fentebb (a Halálos árnyéknál) is szerepelt doppelgänger-motívum kerül újra elő. A sztori szerint Allie (Bridget Fonda), miután szakít a vőlegényével, hirdetés útján lakótársat keres magának, és csakhamar rá is talál az elsőre szolidnak, szégyenlősnek és visszahúzódónak tűnő Hedy személyében. De ahogy egyre jobban megismeri a lányt, a főhősnek rá kell jönnie, hogy Hedra (a név valószínűleg utalás a hüdrára, a görög mitológia pusztító szörnyetegére) beteges birtoklási vágyban szenvedő pszichopata.

S habár Hedy egyre inkább elkezd olyanná válni, mint Allison, ahogy lehull a lepel a valódi természetéről, az hatalmas lehetőséget nyújt az őt megformáló Jennifer Jason Leigh számára a brillírozásra. Leigh játéka rendkívül széles regisztereket jár be, hiszen a sebezhető, elesett, érzékeny lélek megformálása mellett egy dühöngő pszichopatának is belebújhat a bőrébe. A filmvégi grandiózus kiborulás pedig olyan elképesztően erősre sikerült, hogy a közönségnek a hideg futkos a hátán az egyszerre szánalmas és fenyegető személyiség folyamatos átalakulásait elnézve. Ha a film azóta kissé felejthetőnek is bizonyult, Jennifer Jason Leigh alakítása egészen átütő benne.

John Malkovich mint Cyrus, a vírus (Con Air – A fegyencjárat)

Ez a Nicolas Cage főszereplésével készült 1997-es opus az egyik legjobb, igazi bűnös élvezetet jelentő akciófilm a kilencvenes évekből. A fegyencekkel teli repülőt eltérítő főgonosz figurája pedig egyszerre grandiózus (nagyrészt John Malkovich alakításának köszönhetően) és hiteles, mivel arra épül, hogy Cyrus, a vírus (sajnos a magyarban elvész a frappáns Cyrus the virus rím) olyan intelligens, hogy átlát mindenkin, így tudja vezetni és befolyásolni a többi rabot. S habár a filmben felvonul Hollywood krémje John Cusacktől Steve Buscemin át Ving Rhames-ig és Danny Trejóig, Malkovich szinte minden jelenetében lenyúlja a show-t.

Nemrég született, a forgatás kulisszatitkairól szóló cikkünkben azt írtuk, hogy a színész egyáltalán nem élvezte a forgatást, mivel még a munkálatok közben is olyan sokat alakítottak a forgatókönyvön szinte napról napra, hogy fogalma sem volt róla, hova futtatják végül ki a karakterét, de ez egyáltalán nem látszik meg az alakításán. Vagy játék közben mégiscsak függetleníteni tudta magát a kellemetlenségektől, vagy csak színlelt, mindenesetre nemcsak a néző számára játszik élvezetesen, de

szemmel látható élvezettel bújik bele az agyafúrt sorozatgyilkos bőrébe.

SPOILER! Edward Norton mint Aaron/Roy (Legbelső félelem)

Gregory Hoblit 1996-os műve elsőre szimpla tárgyalótermi drámának tűnik, amelyben a nagymenő védőügyvéd, Martin Vail (Richard Gere) megpróbálja megmenteni a chicagói érsek meggyilkolásával vádolt ministránsfiút, Aaront, aki egy

A Legbelső félelem dupla csavarja, hogy először is meggyőz arról, hogy Aaron valóban ebben az elég valószínűtlennek tűnő pszichés rendellenességben szenved – és ez elsősorban Edward Norton játékának köszönhető, aki mesterien oldja meg azokat a jeleneteket, amelyekben a fiú átalakul Royjá. Másodszor viszont érkezik a végén kifejezetten erre építve egy brutális csavar, SPOILER! amikor kiderül, hogy valójában mindvégig a mindenkit manipuláló Aaron volt a rosszfiú, Roy pedig nem is létezik – vagy ahogy arra a végén a karakter találóan rámutat egy parádésan megvalósított fináléban a leesett állát keresgélő, a nézővel együtt sokkot kapott Martynak: Aaron az, aki sosem létezett...

Sarah Michelle Gellar mint Kathryn Merteuil (Kegyetlen játékok)

Ez az 1999-es, modernizált Veszedelmes viszonyok-adaptáció az egyik legjobb tinifilm a kilencvenes évekből – de a főgonosz figurája benne nagyon messze van az iskolai zaklató szokásos alakjától (nyilván az eredeti Choderlos de Laclos-regény intrikus antihősének köszönhetően). A két gazdag, felsőosztálybeli tinédzser, Kathryn (Sarah Michelle Gellar) és Sebastian (Ryan Phillippe) alattomos játékában az ártatlan, szűzies kis Annette (Reese Witherspoon) lesz a tét, ám igen hamar kiderül, hogy az igazi gonosz itt kizárólag Kathryn, hiszen a fiú elkezd valódi érzelmeket táplálni a csak trófeának szánt lány iránt.

A Buffy, a vámpírok réme hősnőjeként megismert Gellar pedig hatalmas élvezettel merül alá a szerepben, és nem kevés kifinomultsággal, ravaszsággal, szexepillel és lenyűgöző ruhatárral próbálja bizonyítani saját gonoszsága mellett azt is, hogy mindezt mégis miért csinálja. Kathryn Merteuil-ben ugyanis az a lenyűgöző, hogy

akár feminista hős is lehetne,

hiszen megpróbál érvényesülni és kontrollt szerezni egy olyan világban, amit a férfiak dominálnak – de mivel valójában nem a rendszert akarja becsapni, hanem másokat, egy percig sem élvezi a nézők szimpátiáját.

(via Taste of Cinema)