Kumail Nanjiani nem csak sötét bőrszíne és pakisztáni származása miatt – de elsősorban mégis azért – az a fajta színész, aki mindig a főhős baráti körének egyik tagját esetleg egy furcsa kollegáját vagy szomszédját játssza. A pályáját podcastokkal és videójátékokkal foglalkozó műsorokkal kezdő komikus nem a férfiasság mintaképe, kicsit puha, tesze-tosza alak, csapott vállú kocka, aki elé betolakodnak a nyugdíjasok a sorban, mégis az övé 2017 egyik legsikeresebb vígjátéka, és, ha csak számokat nézzük, az év legjövedelmezőbb független produkciója, a Rögtönzött szerelem.

A magyar címben a „rögtönzött” jelző a stand up műfajára utal, merthogy ezt csinálja hősünk, amellett, hogy Uber sofőr az önmagát játszó Kumail, de hamar kiderül, rögtönzésről szó sincs, ő és barátai estéről estére ugyanazt a begyakorolt szöveget nyomják. És még ezzel is lehet csajozni, és így ismerkedik meg Emilvel, a végzős pszichológia hallgatóval, akivel furcsa viszonyba bonyolódik. Azért furcsa, mert egyrészt vicces, de be nem tartott szabályokat állítanak maguknak, másrészt Kumail nem vallja be, hogy családja azt várja el tőlük, hogy az általuk szervezett házasságban pakisztáni lányt vegyen el, tulajdonképpen mindegy is, kit. Amikor ez kiderül, a felháborodott Emily szakít hősünkkel, majd szinte ugyanezzel a lendülettel olyan súlyos betegség tör rá, hogy az orvosok kénytelenek mesterséges kómába „küldeni”.

Meg is érkeznek az aggódó és ellenséges szülők, akik el is zavarnák a srácot, és nem azért, mert pakisztáni, hanem, mert tudnak a szakításról. Kumail mégis marad, segít, amiben tud, és lassan összebarátkozik exe nála sokkal viccesebb anyjával és jó szándékú apjával, miközben saját családjától egyre távolabb kerül. Szóval nem csupa nevetés itt minden, a játékidő majd fele a kómában lévő volt barátnő ágya mellett vagy annak közelében telik, van itt szembefordulás a hagyományokkal és számos más komoly téma, Nanjiani azonban, aki saját életéből és kapcsolatából merít – a forgatókönyvet közösen írták Emily nevű feleségével – alkatilag tökéletes egy ilyen sztorihoz.

Folyton zavart, feszengő lénye, szinte bocsánatkérő tekintete állandóan sebezhetővé teszi, miközben érződik rajta, hogy mégis mindent kézben tart, és igenis tudja a válaszokat a legfontosabb kérdésekre. Nem is tolakodik az előtérbe, csak a legfontosabb pontokon lép előre, tudja, egyedül ő nem tudna elvinni egy filmet, ahogy a barátnőt játszó vicces és érzékeny, de kicsit szürkécske Zoe Kazan sem. Erre van ott Holly Hunter, akiről nem is sejtettem, hogy ilyen szórakoztató, és ilyen mélységei vannak, illetve Ray Romano, aki engem annyira idegesített a Szeretünk Raymondban. Sosem értettem, miért volt olyan népszerű az a sorozat, de Romano jól öregszik, és fekszik neki ez a megtört, saját korlátait nagyon is jól ismerő, de rendkívül szerethető figura.

Ahogy az egész film rendkívül szerethető: nem dörgöl semmit az orrunk alá, nem próbál divatos lenni vagy trendet meglovagolni, nem lő el olcsó poénokat, és minden karakterét, a legesendőbbet is olyan szeretettel mutatja be, hogy az irigylésre méltó. Pedig Judd Apatow bábáskodott a születése körül, aki nem a visszafogott humoráról híres.

Értékelés: 8/10