Nagyon nem szeretem, amikor egy Marvel-film ideig-óriáig sikeresen elhiteti velem, hogy nem egy Marvel-film, hanem egy igazi. Ez a trükk nagyon rég sikerült olyan pofátlanul jól a szuperhősuniverzum bármelyik darabjának, mint most az Amerika Kapitány: Szép új világnak. Az áldott, alig pár perces kezdőjelenetek az idegesítően vicceskedő beszólások, az értelmetlen CGI és az ősrégi filmekre tett utalások nélkül itt mintha hosszabb ideig tartanának, sőt korlátaikon átlépve is képesek lennének működni. Viszonylag messzire viszik a végtelen hősdömpingbe való befásulás különböző stádiumaiban szenvedő nézőt: szinte a végéig azt lehet hinni, hogy egy jó filmet nézünk. Aztán persze kiderül, hogy annyira azért mégsem. 

Így már csak Harrison Fordnak adunk hálát, amiért segített, hogy ne legyen teljesen időpazarlás ez a két óra a moziban.

Pedig milyen jól indul

Miért olyan jó a Szép új világ eleje? Persze, valahol mélyen már az agyonhasznált Huxley-utalásból is szeretne arra következtetni a néző, hogy itt egy értelmezhető, tartalmas film jön. A szereplőgárda pedig ügyesen-okosan-tehetségesen segít az illúzió építésében. Mackie karizmatikusan hozza Steve Rogers utódját, mivel pedig a karakternek nincs is szuperereje, a bunyók és az akciójelenetek tétjei valódibbnak hatnak, mint a korábbi eresztésekben. Hozzá csatlakozik A Sólyom és a Tél katonája egyetlen értékelhető eleme, Isaiah Bradley (Carl Lumbly), aki olyan komplex és valós motivációt ad Kapinak a cselekmény végigbunyózásához, amilyet Marvel-filmben azért ritkán látunk.

Bunyóznivaló pedig van bőven: ezúttal egy ritka, elképesztően értékes ásványról szóló megegyezésen fog múlni a világbéke. Ezt akarja szétmatatni elsőként a Csörgőkígyó (Giancarlo Esposito), majd a film igazi, titkos gonosza, és ezért kell Sam Wilsonnak karaktermotiváció és színészi játék szempontjából is értékelhető csihi-puhik egész garmadáján keresztülmennie.

És persze ott van Harrison Ford, aki messze a legjobb dolog ebben a filmben. A Szép új világ a meglett szupersztár miatt akár még a Gladiátor II-re is emlékeztethet minket. Ott is azt láttuk, hogy egy nem kifejezetten gyenge, más kontextusban akár jónak is nevezhető fő történetszálat és főszereplőt ragyogott túl egy veterán mellékszereplő azzal, hogy sokkal érdekesebben csinált sokkal érdekesebb dolgokat, mint a főhős, akinek elvileg szurkolnunk kéne. A “Maximus fiával is megtörténik kábé ugyanaz” koncepciója ott sokkal gyengébb volt, mint a “Denzel Washington addig szövi a cselt, amíg a Római Birodalom CEO-ja nem lesz” koncepciója.

Ridley Scott majdnem visszatért régi dicsőségéhez a Gladiátor II-vel

Egy sor közepes film után Scott most megmutatja, miért szokás a történelmi kalandfilmek mesterének nevezni, pedig a Gladiátor folytatásával így is meggyűlt a baja.

Tovább

Itt pedig az ezerszer látott szuperhősfilm koncepciója marad látványosan alul a sötét múltú politikusról szóló Harrison Ford-thrillerrel szemben.

Mindenki Han Solója, Indiana Jonesa és szárnyas fejvadásza ezt itt úgy is eléri, hogy a Marvel a film marketingjében egyáltalán nem próbálta titkolni, mire fog kifutni az általa játszott Thaddeus Ross karaktere. (A produkció során pedig annyiszor újraírták és újraforgatták a filmet, hogy kábé örülni lehet, hogy pont őt nem vágták ki belőle.) Ford van olyan jó színész, hogy még a meglepetéstényezőt kihasználatlanul hagyva is sokrétűbb, drámaibb, emberszagúbb legyen a munkája, mint a film, ami történik körülötte. És ami sajnos a játékidő végére (narratívatudományi szakkifejezéssel élve) ki is fingik.

Sorozatrésznek túl sok, filmnek túl kevés

Már említettem, hogy a Szép új világ legalább izgalmasan indul. Azt viszont még muszáj hozzátennem, hogy nem filmként indul izgalmasan, hanem sorozatévadként. Nemrég a Mindvégig Agathában tudtam nagyra értékelni, hogy az Marvel-történetként képes volt úgy megállni a helyét, hogy nem kellett másfél évtized film- és sorozattermését fejből vágnia a nagyérdeműnek.

Amerika Kapitány negyedik kalandja sajnos – pedig ez egy film! – az Agatha-iskola szöges ellentétét képviseli. Az egy dolog, hogy az eddigi Kapitány- és Bosszúállók-filmekre határozottan érdemes emlékeztetni magunkat, mielőtt beülünk a moziba. Viszont ezek mellett a sztori kitűnően borzasztó érzékkel építkezik az MCU eddigi legfelejthetőbb, legjellegtelenebb termékeire is, amiket anno egyszer is bőven elég volt megnézni. És sajnos nemcsak a gagyi sólymos sorozatról van szó.

Mégis kinek van kedve és ideje ebben a gazdasági helyzetben arra, hogy képben maradjon a 2009-es Hihetetlen Hulk, illetve a kizárólag az okozott csalódás miatt nehezen felejthető Örökkévalók történéseivel?

Örökkévalók – 19-re húzott lapot a Marvel

A hír nem igaz: az Oscar-díjas Chloé Zhao nem az MCU leggyengébb, hanem az egyik legambiciózusabb és legmegosztóbb filmjét rendezte meg. Új univerzumot építene, kérdés, van-e rá igény.

Tovább

Ha teljesen véletlenül terheli a szürkeállományunkat némi beragadt információhalmaz a fenti alkotásokról, akkor lesz igazán átélhető és élvezetes a Szép új világ első fele. A film végét viszont még az sem menti meg, ha fejből tudjuk Bucky Barnes cipőméretét, vagy a Hangya Tb-számát. A globális konfliktusról szóló történetet valahogy sikerül úgy lezárni, hogy semminek se legyen komolyabb következménye a karakterek számára – mármint semmi olyasmi, ami megakadályozná, hogy még a másod- harmadhegedűsök is visszatérhessenek egy-egy folytatásba.

A beharangozott nagy összecsapás (tudom, hogy a Marvel saját magának spoilerezte el ezt, nekem most mégsincs kedvem) olyan gyorsan ér véget, amilyen gyorsan elkezdődött. A titkos, igazi gonosz úgy dönt, hogy inkább elfelejti addigi karakterívét és motivációi egy részét: a létező legantiklimatikusabb, legtöketlenebb módon zárja szereplését a filmben. Persze akad, aki komolyabban megsérül, és akad, aki rácsok mögé kerül. De a Szép új világ egy különösen dicstelen jelenetében Giancarlo Esposito karaktere még gyakorlatilag le is betűzi a néző számára, hogy az ilyenek mennyire nem számítanak itt. Köszi, de mindenki jobban lesz a következő részre.

Itt a legtöbb Marvel-mozival ellentétben nem az zavart, hogy érdemtelenül hosszú, túlnyújtott volt a film, hanem pont az, hogy túl rövid, és hogy nem ért véget akkora csinnadrattával, amekkorát egy ilyen erősen induló sztoritól elvártam volna. Egészen a stáblista legördültéig joggal lehet azt hinni, hogy ez csak egy hamis befejezés volt. Mint az Alien-filmekben, amikor a túlélők már megkönnyebbülten készülnek arra, hogy visszafeküdjenek a hiperálomba, de kiderül, hogy még ott teng-leng valami csúnyaság a fedélzeten.

Ez a sztorielem itt kimarad: megkapjuk helyette a Marvel-történelem egyik legsúlytalanabb stáblista utáni jelenetét, aztán lehet is hazamenni.

Szóval Harrison Fordot extrán meg kell becsülni, mert nélküle tényleg gyalázat lenne ez az egész. A veterán színész dönthetett volna úgy is, hogy az idősödő Marlon Brando nyomdokaiba lépve felveszi a fizetését, cserébe pedig látványosan unatkozik, amikor rászegeződnek a kamerák. A paródiába hajlóan enervált sajtószerepléseit elnézve nem is lett volna tőle túl karakteridegen egy efféle húzás. De nem így tett, Isten tartsa meg a jó szokását még nagyon hosszú ideig.