Ha Steven Seagal Oscart kapott volna Az igazság mecénása második részéért, ő adhatná át a legjobb mindennek járó díjat a Post Mortem alkotóinak.

Magyarország ugyanis "az első magyar horrorfilmet" nevezi az Oscarra, ami, tekintve a film minőségét, egy rossz vicc, ki tudja, milyen ízlésficam, vagy inkább suskus áll mögötte, és hiába sorolják a mindenféle nemzetközi díjakat, azok is érthetetlenek: vagy olyanok adták, akik még az életben nem láttak egyetlen filmet sem, vagy meg se nézték, vagy vakok, vagy kártyáztak a vetítés közben, vagy háttal ültek a moziban, esetleg fejenálltak, netán fogócskáztak a széksorok között, ki tudja.

A Post Mortem egy nagyon rossz film. Sőt, még annál is rosszabb.

Ez az a film, amiben a kályhában lobogó tüzet villódzó fénnyel imitálták.

Ez az a film, ami annyira mű, hogy a helyszínül szolgáló skanzenben fel sem tűnne, ha egy kis bódé is bekéredzkedett volna a képbe, cérnára fűzött macskapöcse paprikával, kalocsai hímzéses terítővel és nagymagyarországos baseballütővel.

És ez az a film, amit a két főszereplő közötti "kémia" miatt kifejezetten kellemetlen nézni.

Pedig az alaptörténet ígéretes: 1918-ban, közvetlenül az első világháború után járunk, a szörnyűségeket tetézte a spanyolnátha, ami szintén sok emberéletet követelt. A lövészárkokat megjárt Tomás a háború után vándormutatványosokkal utazik és halottakat fotózik, családjaik körében. A trupp egyik állomásán egy szomszédos kis faluba hívják, ahol a rettentő fagy miatt még csak el sem tudták temetni a spanyolnátha áldozatait, egy csűrben fekszenek kiterítve, így Tomásnak van dolga bőven – ám lassacskán kiderül, hogy a falucskában szellemek kísértenek, és elég ronda dolgokat művelnek. Főhősünk egy kislánnyal ered a rejtély nyomába.

Ma már nagyon bizarrnak tűnik a halottfotózás, pedig a viktoriánus korban eléggé elterjedt szolgáltatás volt: afféle utolsó emlékként a családtagok elhunyt rokonaikkal fényképezkedtek – a halott gyerekekkel készült fényképek különösen megrázóak. A Post Mortem egyébként remekül bemutatja, hogyan is zajlott ez, hogyan rendezték a lehetőségekhez képest természetes pózba az elhunytat, egy merevítő szerkezettel biztosították, hogy ne dőljön el, ne roskadjon össze. Továbbá szépen felöltöztették, kisminkelték, megfésülték, és a rezzenetlen arcú, üres tekintetű, furcsa rokon készen is állt a családi portréhoz.

A kétségkívül hatásos előzetes már vagy egy éve kijött, és mi tagadás, alaposan felcsigázhatta a nézőt, bár a színészek játéka eléggé kifogásolhatónak tűnt. De ne rohanjunk ennyire előre, maradjunk a trükköknél, amik, lássuk be, marha jól néznek ki és tényleg félelmetesek. A szétcsúszott kémény, a levegőben rángatott emberek rémisztő filmet ígértek. És a kész művet látva a trükkök tényleg működnek, látványosak és némelyik tényleg a frászt hozza a nézőre.

Csakhogy.

Annyira agyonhasználják ezeket, hogy egy idő után teljesen elveszítik a hatásukat. Jó, oké, valaki megint kecskebukát vet a levegőben, oké, ezt meg végigráncigálják a kertek alatt. De bár ez lenne a film legnagyobb hibája.

Az ígéretes kezdés után a történet hamar unalomba fullad, méghozzá dögunalomba. Hamar érdektelenné válik a kísértettörténet, ahogy az izgalmasnak szánt finálé is, pláne a csattanó(szerűség). Erről a rossz színészi játék is tehet, ami egyébként érthetetlen, hiszen Klem Viktor, Anger Zsolt, Schell Judit, Hámori Gabriella, Tóth Ildikó mind-mind sokat próbált színészek, tekintélyes filmes tapasztalattal. De itt mintha nem találnák a helyüket, a szövegüket is színpadiasan, olykor látványos unalommal mondják fel. A szereplőgárda leggyengébb tagja az Annát játszó kislány, Hais Fruzsina, aki egyszerűen túl bájos a szerephez, és végig mosolyog, még a legfélelmetesebb, a szereplőkre életveszélyes helyzetekben is. Ráadásul, Tomás és Anna kettősét nézni kifejezetten kényelmetlen, mintha – noha szó sincs ilyesmiről – valami pedofil felhangja lenne az egésznek.

A helyszín is ugyanolyan üres és jellegtelen, mint a színészi játék: az elátkozott falucska annyira tipptopp, annyira steril, hogy már tényleg csak a fent említett macskapöcsefüzér hiányzik a szépen karbantartott skanzenből. És tűz gyanánt  tényleg egy lámpa villódzik abban a nyomorult kályhában.

Bergendy Péter rendezte az Állítsátok meg Terézanyut! , A vizsgát és a Trezort, kiváló filmeket tehát, érthetetlen, hogy a fenébe tudott egy ilyen gyenge munkát kiadni a kezéből. Hogy a bánatba nevezhettük ezt Oscarra?

Ez a rejtély, nem a kísértetek.