Egy kis érdekesség az elejére. Az amerikai hadsereg a II. világháborúban a Csendes-óceáni hadszíntéren kezdett el igazán nagy mértékben használni kutyákat a beszivárgó vagy elrejtőzött japán katonák felkutatására, majd a vietnámi háborúban még több kutyát használtak fel. Az állatok feladata a gerillák elleni harcon és őrfeladatokon kívül immár a robbanóanyagok felkutatása is volt, becslések szerint több mint tízezer életet mentve meg. Mi volt a hála? A kutyákat, mivel nehéz lett volna visszaszoktatni a civil életre és túl drága visszaszállítani őket az USÁ-ba, az utolsó szálig elaltatták. Ez a sors vár Lulura is, az Afganisztánt is megjárt belga malinois-ra, miután gazdája meghalt.

Csakhogy a kutyának van egy utolsó szereplése, ott kell lennie a gazdája temetésén, és itt lép be a képbe a régi bajtárs, Briggs (Channing Tatum). Az ő feladata elvinni Lulut Washingtonból Arizónába a temetésre, majd egy közeli támaszpontra, az altatásra. Briggs már leszerelt, fejsérüléssel és poszttraumás stresszel élő veterán, aki azért vállalja a megbízást, mert ezzel ajánlást kaphat egy jó külföldi melóhoz. Csakhogy Lulu nagyrészt kezelhetetlen, kiszámíthatatlan, és agresszív, hiszen így képezték ki, és csak a gazdájára hallgatott. Innentől azt gondolhatnánk, hogy az Egyik kopó, másik eb (1989) és testvérei katonai verzióját láthatjuk majd, ami részben igaz, de nem teljesen. A recept ugyanaz, a kivitelezés azért elég más. Volt például egy félbeszakított édeshármas Tom Hanks kutyás filmjében?

Channing Tatum nem csak főszereplője, de egyben társírója és társrendezője is a filmnek – az elkövetőtársa az a Reid Carolin, akivel már a Magic Mike-filmeken is együtt dolgoztak -, és nyilván jókora dilemma előtt állt. Közönségfilmet akart csinálni, de nem akart valami sablonos vakot letenni az asztalra, így az arany középutat választotta, és tulajdonképpen jól tette. Amit látunk az javarész kiszámítható, amikor viszont nem, az nagyon szórakoztató. Ilyen a már említett édeshármas, vagy amikor Lulu egy drogfarmra bukkan – a katonai kutyákat a világ legnagyobb ópiumtermelőjének számító Afganisztánban drogkeresésre is használták -, és az is kellemes meglepetés, hogy nincs cukiskodás. Nem is illene ide, egy sokat látott, nyugtatókon és fájdalomcsillapítókon élő veterán és egy többször sebesült, szintén traumatizált kutya között – a film arra is utal, hogy ők ketten nem csak elszenvedték a háborút, hanem „másoknak is szenvedést okoztak”.

Tévedés ne essék, Channing Tatum nem jó színész, és a jelek szerint nem is kiemelkedő rendező – vannak a filmnek tök felesleges részei, mint például amikor hőseink belógnak egy luxushotelbe, majd le is buknak egy kínosan rossz jelenet során -, de tudja, mi áll neki jól és mi a jó a filmnek. És ezt viszonylag konzisztensen hozza is, és ilyen szempontból a film nagyon kellemes meglepetés. Sokkal több egy közönségbarát, állatszerető, egy bizonyos kutyafajtát reklámozó, a néző érzelmeivel játszó tucatdarabnál, még akkor is, ha igazán fajsúlyos kérdéseket nem mer bevállalni, ha meg is pengeti őket. De az is lehet, hogy ez így jó, ha csak érzékeltetik, hogy min van túl ez a pasas és az a kutya. És ilyen szempontból Tatum elviszi a filmet, de ehhez kell a csodaszép kutya is – szokás szerint négy különböző malinois játszotta Lulut. És külön dicséret jár azért, hogy nem direkt arra utaztak, hogy a fajtát népszerűsítsék, sokszor hangsúlyozva, hogy annak milyen különleges igényei vannak, hiszen munkakutyáról, egy rendkívüli teherbírású és erejű, robbanékony állatról van szó. ez is fontos!

Értékelés: 8/10