A szóban forgó férfiak ugyan többnyire nem fecskében vannak hanem régimódi úszódresszben, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy megmelengetik vele a szívünket.
Szomorú dolog teljesen átlagosnak, középkorúnak és szürkének lenni, még akkor is, ha több millióan vannak ezzel így – vagy éppen ezért. És még szomorúbb, ha az ember egy szürke ANGOL átlagember, mert ő már ránézésre is olyanok, mintha két pint Guinness között az öngyilkosság különböző módozatait fontolgatnák. Eric is pont ilyen savanyú képű brit, és ehhez illően könyvelőként dolgozik, van egy kedves felesége és egy tini fia. Eric féltékeny természet, és amikor nejét megválasztják képviselőnek a helyi önkormányzatba, mindenfélét vizionál, kivel és hogyan jön majd ott össze – egy terapeuta nyilván elmondaná neki, hogy igazából felesége SIKERESSÉGE akasztja ki -, és egy veszekedés után elviharzik otthonról. Majd elmegy úszni, mert az megnyugtatja.
Az uszodában aztán összebarátkozik egy különös társasággal, akik már egy ideje gyakorolnak ott valamit, és kiderül, amatőr szinkronúszókról van szó, Eric matematikai tudása és praktikus gondolkodása pedig sokat segít összehangolni az eddig széteső mozgássorokat. És hamarosan az is kiderül, Milánóban férfi szinkronúszó bajnokságot rendeznek, és a semmiből előkerül egy erélyes, de barátságos edzőlány is – eddig megbízható hősünk viszont kezd kimaradozni a munkából. És nem mondom, hogy ami ezután következik, az nem tökéletesen kiszámítható – igen, bár vonakodnak, végül az egész csapat igent mond a versenyre, igen, a leglinkebb csapattag az utolsó pillanatban mégis megjelenik a reptéren, és bizony, hősünk újra összemelegszik a kedves nejével. Persze nem ez a lényeg – vagy mégis?
Egy ilyen vígjátéknak ugyanis ne az a dolga, hogy meglepjen, valami tökéletesen újjal rukkoljon elő, hanem az, hogy jó érzéssel töltsön el minden lehetséges nézőt. Ehhez pedig jól jön a közös nevező, a bevált fordulatok, az ismert klisék, és ha ezeket valaki jól, de legalább rutinosan használja, és Oliver Parker rendező (Johnny English újratöltve) van olyan régi motoros a szakmában, hogy abszolút zökkenőmentesen levezényeljen egy jól megírt, nagyon szerethető történetet. Ami akár egy új Alul semmi is lehetett volna, ha ismertebb színészekkel csinálják meg, mert ugye sznobok vagyunk, szeretjük, ha igazi sztárok produkálják magukat a mozijegyünkért cserébe – igaz, a Christoph Waltzra meglehetősen emlékeztető Rob Brydon is nagyszerű munkát végez a főszerepben.
A férfi szinkronúszás pedig minden abszurditása ellenére nagyon vicces – vagy inkább az abszurditása miatt az. Itt nem kell görcsösen mosolyogni, mint a lányoknál, minden kecses mozdulat ironikus és csak a csapatmunka számít. És létező jelenségről van szó, hiszen a film megtörtént eset alapján készült Svédországban alakult pár éve férfiakból álló szinkronúszó csapat „az élet értelmetlensége ellen” – a csapat tagjai meg is jelennek a filmben önmagukat alakítva.
Értékelés: 8/10
