Rövidre vágva (1993)

Robert Altman Oscar-jelölt alkotása hatalmas „filmgobelin”, ahol a rendező először csak színeket, fonalakat villant fel, majd a hosszú, de mindvégig érdekfeszítő film felénél kezd kirajzolódni a mintázat: az amerikai kisemberek tragikomikus világa. A Los Angeles-i kertváros tíz egymás mellett élő emberpárjának mindennapi történetét látjuk: elfojtott indulatok, szerelem nélküli szex, méltatlan munkák, gyötrő féltékenység, kicsinyes bosszú, szeretethiánnyal teli hétköznapok, az együttélés közönyös sivársága, álintellektuális játékok, gyilkosság – heroikus témák kifordítva, vitriolba hempergetve, rövidre vágva.

Habár nem ő találta fel a formát, az angolszász szakirodalomban hipernarratívaként emlegetett többszörös cselekményvezetésű filmeknek egyértelműen Altman a nagymestere. Raymond Carver nyomasztó novellái alapján készült műve (ahogy az fentebb is szerepelt) nem kevesebb mint tíz egyenrangú szálat váltogat, tökéletes arányérzékkel. A szálak fejlődnek, eljutnak valahonnan valahová (többnek is tragédia a vége), néhányan közülük összekapcsolódnak rövidebb-hosszabb időre, de nem feltétlenül – akárcsak a való életben. A rendező neve pedig azért is forrt egybe a multiplex narratívát alkalmazó filmekkel, hiszen

Ponyvaregény (1994)

Adott két gengszter, Vincent (John Travolta) és Jules (Samuel L. Jackson), akik igyekeznek főnöküknek visszaszerezni egy aktatáskát. Ehhez persze meg kell ölniük pár embert

– s ha ez nem lenne elég, Vince-nek még a főnök (Ving Rhames) feleségét (Uma Thurman) is el kell vinnie szórakozni.

Van továbbá egy bokszoló, Butch (Bruce Willis), aki ugyanennek a hírhedt maffiafőnöknek az átverését tervezi. Nem utolsósorban pedig van egy piti rablópárosunk is (Tim Roth és Amanda Plummer), akik épp egy étterem kirablására készülnek...

Az azóta kultfilmmé vált alkotást rendező Quentin Tarantino később sem fordított hátat a több szálon futó formának, hiszen ha nem is bonyolít ennyi cselekményvonalat, multiplex narratívával dolgozik a Jackie Brown, a Becstelen brigantyk és legutóbbi munkája, a Volt egyszer egy… Hollywood is. A Ponyvaregény szerkezete azonban még ezek közül is kiemelkedik, hiszen nem a szokásos módon, párhuzamosan vágva mutatja be a történéseket, hanem egyrészt megbontott időrendben, másrészt pedig a szálakat úgy váltogatja, mint a hagymahéj: azaz az első szálnak, Tökfej és Nyuszimuszi sztorijának az utolsó jelenetben lesz vége, a második szegmens (Jules és Vincent kalandjának a) lezárására az utolsó előtti jelenetben kerül sor, és így tovább, a magját pedig Az aranyóra című fejezet, a történet kifutása adja – akárcsak egy félbevágott hagyma.

A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső (1998)

London legizgalmasabb negyede valószínűleg az East End. Itt él a legtöbb nehézfiú, kábítószercsempész és szépreményű semmittevő. A film négy hőse, a négy jó barát itt határozza el, hogy meggazdagodik. Az eredmény: hatalmas adósság és egy életveszélyes fenyegetés. Mindössze egy hetük van fizetni, ezért a legelképesztőbb megoldást választják: kirabolnak egy másik bandát. Újabb kétes elemek, bűnözők, csempészek, kétballábas bérgyilkosok és szigorú kocsmárosok tűnnek fel a színen. Mindenki mindenkit összetéveszt valakivel, leszámol valaki mással, miközben a nagy dohánynak lába kél. 

Guy Ritchie kultmozija talán a legjobb bizonyíték rá, hogy a hipernarratíva nem csak az amerikai film sajátja. A rendező ráadásul a 2000-es Blöffben visszatért a formához (bár ott csak két főbb cselekményszálat mozgat, de azt parádésan),

és hasonló stílusban készült többi gengszterfilmje (lásd: Spíler, Úriemberek) szintén beilleszthető a kategóriába.

Magnólia (1999)

A San Fernando-völgyben egy haldokló apa, egy fiatal feleség, egy gondozó, egy híres elveszett fiú, egy szerelmes rendőrtiszt, egy csodagyerek, egy volt csodagyerek, egy szuggesztív önsegítő guru és egy elidegenedett lány mindannyian egy szerteágazó, ám egy szálra felfűzhető történet részesei lesznek. A véletlenek egybeesése, a lehetőségek, az emberi reakciók, az elmúlt események és némi

isteni beavatkozás

hatására keresztülsöpörnek egymás életén egy olyan napon, ami egy felejthetetlen és drámai befejezésbe torkollik.

Néhányan a megbocsátást keresik, mások a menekülést. Néhányan az elvesztett kötelékeket próbálják megtalálni, megint mások pedig láthatóvá válnak.

A film apró komikus és szatirikus darabokból rakja össze az amerikai élet mozaikját. Egy magányos város portréja, amelyben néha túl kevés a szeretet. Paul Thomas Anderson (Boogie Nights, Vérző olaj, The Master, Fantomszál, Licorice Pizza) nagyszabású módon félresikerült, a nagy előd, Robert Altman igézetében forgatott remekműve történet arról, hogy hogyan is lehet mindent helyrehozni.

Nyomás! (1999)

Ebben az egy nap leforgása alatt játszódó, Doug Liman (A Bourne-rejtély, A holnap határa) által rendezett dögös és méltatlanul elfeledett kis filmben Ronna (Sarah Polley) egy szupermarketben dolgozik pénztárosként. A lány szorult helyzetben van: ha nem fizet, karácsony este kidobják az albérletéből. Hogy pénzhez jusson, elhatározza, hogy droggal csinál üzletet. Az akcióba egyik kolléganőjét, Claire-t (Katie Holmes) is bevonja. Közben egy másik kettős, a színész Adam (Scott Wolf) és Zack (Jay Mohr) kábítószer birtoklásáért éppen a rendőrségen ülnek. Azután ott van még Simon (Desmond Askew) és három cimborája, akik kiruccannak Las Vegasba. A két pénztáros csaj, a szappanoperákban jeleskedő színészpáros és a brit srác útja szükségszerűen keresztezi egymást.

Timecode (2000)

A négy részre osztott vásznon négy hollywoodi lakos életének 90 percét követhetjük figyelemmel egy időben. Alex (Stellan Skarsgård) menő filmproducer: míg a szakmában sikert sikerre halmoz, a házassága zátonyra futott, hiszen felesége, Emma (Saffron Burrows) válni akar. Eközben Rose, a csinos színésznő (Salma Hayek) mindenre hajlandó egy szerepért. Megpróbál bevágódni Alexnél, ám amikor kiderül, hogy a férfi nem tud segíteni, a rendezővel kezd flörtölni. Mindezzel az őrületbe kergeti féltékeny szeretőjét (Jeanne Tripplehorn), aki rejtett mikrofont tett Rose ruhájába, így fültanúja kedvese gátlástalanságának.

Az angol Mike Figgis (Viharos hétfő, Mr. Jones, Las Vegas, végállomás, Egyéjszakás kaland) filmje nem egyszerűen több szálon ábrázolja az eseményeket, de

valódi technikai bravúrt valósít meg:

a négy cselekményszálat 1999. november 19-én vették fel, egyetlen nap alatt, sőt, valós időben, egy snittben; a színészek pedig (az említettek mellett még olyan sztárok, mint Holly Hunter, Danny Huston, Leslie Mann, Julian Sands, Steven Weber vagy Kyle MacLachlan) előre megadott témában persze, de végig improvizáltak. Egyszerűen lenyűgöző filmnyelvi kísérlet!

Traffic (2000)

Javier Rodriguez (Benicio Del Toro) és Manolo Sanchez (Jacob Vargas) mexikói rendőrök és jó barátok, akik nap mint nap szembesülnek a hatalom és a pénz kísértésével, és bár ellenállnak, a korrupció mégis olyannyira behálózza őket, hogy végül kilátástalan helyzetbe kerülnek. Az Egyesült Államokban Ohio Állam Legfelsőbb Bíróságának bírája, Robert Wakefield (Michael Douglas) fontos megbízatást kap: őt nevezik ki a drog elleni harc új főnökévé, és ebbéli státuszában a mexikói rendőrséggel való együttműködést tervezi. De otthon ő is csak szülő – és feleségével (Amy Irving) tinédzser lányuk (Erika Christensen) egyre jobban elhatalmasodó kábítószer-függőségével kell szembesülniük. Eközben San Diegóban Montel Gordon (Don Cheadle) és Ray Castro (Luis Guzmán) DEA-ügynökök a hírhedt Obregon drogmaffia leleplezésén fáradoznak.

Foglyuk, a középszintű kábítószer-kereskedő, Eduardo Ruiz (Miguel Ferrer) hajlandó tanúskodni a gazdag drogbáró, Carlos Ayala (Steven Bauer) ellen. Carlos letartóztatása döbbenetes hír mit sem sejtő feleségének, Helenának (Catherine Zeta-Jones), aki gyermeket vár. Pillanatok alatt szörnyű kelepcébe kerül: az egyik oldalon férje cinkosai fenyegetik, míg a másikon a kábszerellenes ügynökök tartják megfigyelés alatt. Steven Soderbergh a drogkereskedelem

minden oldalát, résztvevőjét és érintettjét rendkívül alaposan feltérképező

mesterművének bravúrját később az elmúlt években sokat emlegetett Fertőzés (2011) című filmjében ismételte meg, csak ott ugyanezt a többszereplős hipernarratívát egy globális járvány szintén igen sok szempontú bemutatására használta.

Igazából szerelem (2003)

Mindenki kedvenc karácsonyi filmje a Guy Ritchie-mozikhoz hasonlóan szintén a multiplex narratívás angol alkotások sorát erősíti (és listánk egyetlen romkomja), miközben felvonultatja a legnagyobb brit sztárokat Hugh Granttől és Keira Knightley-tól kezdve Colin Firthön és Alan Rickmanen át Bill Nighyig és Emma Thompsonig.

Érinti az agglegény miniszterelnököt, az anya nélkül maradt iskolás fiút, a korosodó, kiégett rocksztárt, de nem kerüli el a szerelmében csalódott, összetört szívű írót sem.

Londoni életek és szerelmek találkoznak össze és bontakoznak ki, amíg eljön a szenteste

– romantikus, fergeteges és keserédes következményekkel mindenki számára, aki elég szerencsés (vagy szerencsétlen) ahhoz, hogy a szerelem bűvöletébe essen.

Sin City – A bűn városa (2005)

Sin City városa hívja és vonzza a makacs, kellemetlen alakokat, a korrupt jellemeket és az összetört szívűeket. Viharedzett lelkeknek való, kemény, sötét hely. Van, akinek ez a város az otthona: tisztességtelen zsaruk, prostik, mindenre elszánt önkéntes polgárőrök. Van, aki bosszúra szomjazik; mások megváltásért sóvárognak. És aztán vannak olyanok is, akik mindkettőben reménykednek egy kicsit. Alig hihető, nehezen kezelhető hősök univerzuma, akik nem adják fel. Az utolsó percig megpróbálnak helyesen cselekedni egy városban, amely nem törődik velük. Az ő életükből, a város szívének legsötétebb zugaiban játszódó három sokkoló, feszültséggel teli, izzó történetből épül fel a film.

Megismerjük az öregedő mintazsarut (Bruce Willis), aki megment egy Nancy nevű kislányt egy pedofil szörnyetegtől (Nick Stahl), de alaposan megbűnhődik érte; az ijesztő külsejű Marvot (Mickey Rourke), aki meg akarja bosszulni egyéjszakás kalandja (Jaime King) halálát; és egy szigorú, de igazságos önbíráskodót (Clive Owen), aki meg akarja védeni az óvárosi prostik és a korrupt rendőrök közötti ingatag békét – hogy végül visszakössünk az első szál időközben felnőtt Nancyjéhez (Jessica Alba).

A Frank Miller kultképregényéből maga Miller és Robert Rodriguez által adaptált alkotás – amelybe nem túl meglepő módon Quentin Tarantino is besegített egy jelenet megrendezése erejéig – az izgalmas elbeszélői technika mellett egyúttal

lenyűgöző stílusbravúr is:

alapvetően fekete-fehér, időnként azonban megjelenik benne a vörös és a sárga szín is, amelyek mindig különös jelentőségre tesznek szert.

Bábel (2006)

Fegyverlövés dörren a marokkói sivatagban. Ez indítja el egy amerikai turistapár küzdelmét a túlélésért, és köti őket a világ másik három pontján lévő emberekhez. Két marokkói fiúhoz, akik akaratlanul bűnözőkké válnak, egy dadushoz, aki két amerikai gyermeket igyekszik átcsempészni a mexikói határon, valamint a siket, problémás japán tinédzser apjához, akit köröz a rendőrség. A földrajzi távolság, a kultúra és a nyelv által elválasztott négy csoport egy közös végzet felé tart. Néhány nap alatt mindegyikük megtapasztalja a tökéletes elveszettség érzését, miközben felfedezik a kapcsolódás és a szeretet valódi mélységét.

A Bábel középpontjában a XXI. század egyik legnagyobb problémája áll: az emberek közötti kommunikáció hiánya,

A filmet jegyző mexikói alkotó, Alejandro González Iñárritu – akit ma már elsősorban a Birdman vagy A visszatérő direktoraként ismerünk, de olyan többszörös cselekményvezetésű melodrámákkal kezdte a pályáját, mint a Bábel mellett a Korcs szerelmek és a 21 gramm – szívhez szóló rendezői vallomása szerint a legnagyobb élmény mégis az volt a számára, hogy elkezdett forgatni egy filmet az emberek közötti különbségről, arról, ami elválaszt bennünket, a fizikai és nyelvi korlátokról. Viszont útközben rádöbbent, hogy valójában arról készít filmet,

ami összekapcsol bennünket: a szeretetről és a fájdalomról”.

Versenyben volt még: Türelmetlenség (1916, az egyik első, multiplex narratívát alkalmazó film), Grand Hotel (szintén az egyik úttörő alkotás, 1932-ből), Az órák (2002), Ütközések (2004), Apró titkok (2006), Felhőatlasz (2012), Rómának szeretettel (2012).

(via IMDb, Decider)