Ha nem is fog hamarosan minden gyerek Előre tolltartót pakolni az Előre mintás iskolatáskába, a Pixarnál akkor is tudnak, ha nem erőltetik meg magukat.
Elsőre nem igazán voltam vevő az új Pixar projektre, az Előrére. Első blikkre nem tetszettek a karakterek, és nem tűnt túl izgalmasnak a sztori. Merthogy a két főhős nem tűnt túl eredetinek: a fiatalabb a szokásos lúzer figura, külsőre pont olyan, mint a Derült égből fasírt főszereplője, csak nagy elf fülekkel, a nagydarab báty meg pont olyan hangos pojáca, mint akiket Jack Black szokott régebben játszani. Ennek meg nem volt se füle, se farka, hogy a mesebeli lények egy pont olyan szürke, elfuserált világban élnek, mint a miénk, bejárnak dolgozni vagy suliba, fizetik a számlát, újraházasodnak meg minden. Pedig lehet, hogy pont ezért más ez a film, mint a többi.
Van egy Efraim Kishon novella, amiben az ismert gyerekmese író elmegy a kiadójához, hogy megbeszéljék, mi legyen a következő könyve hőse, és arra jutnak, hogy már minden állatról írtak, már minden mesefigurát ellőttek – a végén egy kis amőba kalandjait írja meg, mert az még nem foglalt -, és gyakran ezt érzem a mostani egészestés rajzfilmekkel is. Ezért van annyi folytatás, ezért olyan kevés a tényleg szerethető új karakter. A Pixar erre alkalmazza, tudatosan vagy ösztönösen, nem tudom, azt a stratégiát, hogy a filmkészítőik a saját magánéletükből, a saját múltjukból és jelenükből meríthetnek. Ezt tette például Pete Docter az Agymanókban (2015), amikor saját, lelki válságban lévő tinilánya érzéseit személyesítette meg, és valami hasonlót tesz az Előre rendezője, Dan Scanlon (Szörny egyetem) is. Scanlon egészen fiatalon veszítette el édesapját, és ez az egész életét meghatározta – és ebből építi fel filmjének nem csak alapsztoriját, de érzelmi világát is.
A már emlegetett két tizenéves elf-fivér ugyanis apa nélkül nőtt fel, az amúgy szerepjáték mániás nagyobbiknak még van pár halvány emléke róla, a kisebbiknek az égvilágon semmi. Aztán az önbizalom hiányos, bátortalan kisebb tesó 16. születésnapján előkerül egy varázsbot, amit az apjuk hagyott rájuk, és aminek segítségével visszahozhatnák őt kerek 24 órára. Csakhogy a varázslat félresikerül – vagy félbesikerül -, és a két srác útra kel egy rozoga furgonon, hogy bejárjanak egy olyan mágikus világot, amiről azt hitték, hogy már réges-rég eltűnt. És bár a kalandok nem rendkívüliek, vagy kimagaslóan eredetiek és izgalmasak, nagyon sokat számít, hogy ennek a történetnek igenis van szíve, hogy a rendező tényleg szereti a saját figuráit – nem csak a két srácot, de az anyukájukat, a nekik segítő rettentő mantikórt, aki már nem hősöket mészárol le, hanem a vendéglátásban dolgozik, de még a balfácán kentaur pótpapát is, vagyis mindenkit.
Nem ez lesz a Pixar legsikeresebb filmje, nem kell megrohanni a boltokat Ian és Barley Lightfoot játékfiguráért és más ajándéktárgyakért – a két névre nekem is rá kellett keresnem, mert nem emlékezetesek -, de ez nem feltétlen baj. Néha kicsit sok is abból, hogy egy-egy sikeres meséből vagy karakterből - és a szülőkből – fejőstehenet csinálnak, és igen, rád gondolok, Jégvarázs, és rátok gondolok, minyonok. Az Előre esetében nem az ajándéktárgy biznisz volt az elsődleges szempont, de még a másodlagos sem, hanem egy jó történet és egy nagy kaland elmondása, és, bármilyen giccsesen hangzik, azt elhitetni velünk, hogy még van egy kis varázs a világban, még akkor is, ha az unikornisok a szemétből zabálnak kint az utcán, vagy azt, hogy a testvérek számíthatnak egymásra, és egy teljesen átlagos apuka is iszonyúan hiányozhat a családjának.
Értékelés: 7/10
