Az a képregény érzés:

Pozitívum: Fura ez az egész filmes Marvel-univerzum, mert az egy dolog, hogy képregények alapján készült, de vajon mitől lesz valami képregényes? Persze nyilván a sztorik, a jelmezek, a karakterek, a pózok (a Deadpoolból a "superhero landing" megvan?), és egy csomó más kellék az eredeti alapanyagból lettek átemelve, de a filmek menet közben szépen kialakítottak egy általános stílust, hangulatot, ami azóta ennek az eposznak a sajátja. Emlékszem, az Ultron korának a vége felé, amikor a Bosszúállók annak a kápolnának vagy minek a romjai közt gyepálják a robotokat, van egy beállítás, amin rajta van mindenki, repdesnek, ugrándoznak, püfölnek, lőnek - na, az teljesen olyan volt, mint egy képregény dupla oldalas impozáns panelja. A Pókember: Hazatérés tökéletesen passzol, de sokkal viccesebb, mint az alapvetően könnyed filmek legtöbbje - és egészen más humora van, mint a Galaxis őrzőinek. Ez alapvetően egy tinifilm, hiszen mégis csak egy 15 éves szeleburdi srác a főszereplője, és a viccek jó része is ebből fakad.

Negatívum: Nem is tudom, nekem az első Pókember- filmek képregényesebbek voltak, talán azért, mert minden színesebb, elnagyoltabb volt bennük, beleértve a karaktereket is. Tobey Maguire Peter Parkere naivabb volt, jobban rácsodálkozott a világra, amelyben jóval egyszerűbb volt minden. Ez itt is majdnem így van, de ez egy okosabb, rafináltabb film, ami ugyan látszólag tiniknek készült, de folyton kikacsint ránk, felnőttekre. Ez nyilván szükséges is, mert ez a rész is az egyébként remekül felépített Marvel-moziverzum részeként funkcionál, abban viszont egyfajta alárendelt szerepet játszik, amire számos belsős vicc is utal – vagyis a Pókember - Hazatérés egy mazsolafilm, és ennek megfelelően nem is vették túl komolyan a készítői. És ami a magyar címet illeti, az eredeti Homecoming az iskolabál neve Amerikában, köze nincs a hazatéréshez.

A történet:

Pozitívum: Végre nem kell végignéznünk, hogy Ben bácsi meghal! Láttuk már kétszer, tudjuk, értettük, nagy erő, nagy felelősség, lapozzunk. A Marvel lapozott, a nagybácsi halálára csak egyetlen kis utalásocska van, bár azért az elég fura, hogy sem Peteren, sem May-en nem látszik a gyász leghalványabb jele sem. Az is remek, hogy May nem az a képregényekben fél évszázada sopánkodó vénasszony, a Marvel Lenke nénije, hanem Marisa Tomei személyében jócskán megfiatalították - emlékezzünk, Tony Stark erősen fűzte is a Polgárháborúban, de nem gyakorolt Mayre valami nagy hatást. És Downey bár mára marha unalmas, de meglepően komoly funkciója van a filmben.

Végre kapunk egy jó főgonoszt! Általános igazság, hogy a szuperhősfilmek gonoszai általában nem valami erős karakterek (talán Raimi Octopus dokija az egyetlen kivétel), de a Keselyű személyében végre nem egy karikatúrát láthatunk. Ha a módszereit nem is, az indokait akár el is fogadhatjuk, és bár nincs túlságosan kibontva a személyisége, Michael Keaton remekel a szerepben - még akkor is, ha csak a megszokott manírjait hozza. De Keaton is azok közé a színészek közé tartozik, aki - csináljon bármit is a vásznon, - egyszerűen élvezet nézni. A Keselyű mellett Pókember két másik nevezetes ellenfele is felbukkan: a Sokkoló és a Pléhsuszter, de mégsem válik zsúfolttá a film, mint ahogy az korábban már többször is megtörtént, mert okosan helyezték el őket a történetben.

A forgatókönyv arányosan, kiválóan időzítve adagolja a poénokat és az akciót, és az egyébként halál felesleges, mi több, idegesítő 3D egy alkalommal még fokozza is az izgalmat. A mellékszereplők remekelnek, bár fura, hogy a klasszikus mellékszereplők bőrszínét nagyjából kivétel nélkül megváltoztatták, és a karakterük is módosult: a Pókember-rajongó focista Flash Thompsonból (a későbbi Venom) egy hőzöngő (majdnem) eminens lesz, Ned Leeds (a képregényben belőle lesz Vészmanó) Peter legjobb cimborája, egy igazi geek, dagi srác, aki LEGO Halálcsillagot épít és bármit meghackel. Létezik olyan, hogy a whitewhasing ellentéte? Nem zavaróak ezek a változtatások, mert jók a fiatal színészek, egyszerűen csak fura. 

Talán most érezni először, hogy egy csaknem tíz éve elkezdett, gigászi történetfolyamot nézünk, mert ennyire még soha nem mutatták be, hogy a szokásos összefüggéseken túl, mennyire részévé váltak a hétköznapoknak a szuperhősök és városromboló csatáik. Végre láthatjuk a melósokat, akik az összecsapások romjait eltakarítják, tesiórán Amerika kapitány buzdítja a fiatalságot, hogy sportoljanak, töriórán pedig a korábbi filmek meghatározó eseményeit tanítják. Ennyire talán egyetlen másik film sem domborította ki, mennyire hatalmas és komplex is ez a történet.

Negatívum: A sztori túlságosan is hirtelen csap bele a lecsóba – még akkor is, ha Amerika Kapitány: Polgárháború és még inkább azt, hogy alapvetően tisztában vagyunk az egész Póki mitológiával. Vagyis evidencia, hogy Peter Parker árva gyerek, nem is pedzegetik, mi történt a szüleivel, ezt mondjuk nem is szokták, de arról eshetett volna pár szó, mi történt Ben bácsival – ehelyett csak egy homályos utalást ejtenek, hogy „nem lehet könnyű May néninek azután, ami történt.” – ami egyébként a roppant életvidám May nénin nemigen látszik.  Merthogy itt mindenki vidám, még egy jópofa gyilkosság is belefér ebbe az általános jókedvbe, ami egy pontig tényleg működik, hiszen gimisek között járunk, de vannak pontok, ahol ráfért volna a filmre egy kis komolyság.

Pókember maga:

Pozitívum: 55 évvel ezelőtt nem véletlenül vált egy csapásra közönségkedvenccé a barátságos Pókember. Peter Parker egy teljesen átlagos, középiskolás srác volt, amikor megcsípte a radioaktív pók, de az Oktopusz dokival és a Zöld Manóval vívott bunyói mellett ugyanúgy járt iskolába, tűrte a helyi vagányok állandó zaklatásait, epekedett a lányok után, és nem volt egy vasa se. Ugyanolyan hétköznapi gondjai voltak, mint a képregények olvasóinak, így sokkal könnyebben lehetett azonosulni vele, mint egy milliárdossal, egy szuperkatonával, egy tomboló szörnyeteggé változó tudóssal vagy egy skandináv istennel.

A Pókember: Hazatérés sokkal jobban visszaadja ezt, mint az előző filmek. De érdekes megfigyelni a két előző Pókember Peter Parkerének fejlődését: Tobey Maguire egy nyomi volt, Andrew Garfield már inkább az intelligenciája miatt volt kívülálló, viszont mindkét színész erősen túlkorosan játszotta a középiskolás srácot: Maguire 27, Garfield 29(!) évesen öltötte először magára a jelmezt. Bár Tom Holland most múlt 21, de még annyira kölyökképű, hogy tökéletesen hihető 15 éves srácnak.

Pókember legyen vicces, hülyüljön, szóljon be az ellenfeleinek - és a filmben is ilyen, sőt, a falmászó viccesebb, mint eddig bármikor.

A korábbi filmek eddig is ügyesen mutatták be, miért is közkedvelt a  falmászó (gondoljunk csak az első trilógia hidas vagy vonatos jelenére, vagy a darusra a Csodálatos Pókemberből), és ez most sincs másként. A 15 éves srác barátságos és közvetlen, ő egészen más léptékben gondolkodik, mint a felnőtt szuperhősök: biciklitolvajt fog el, néninek ad útmutatást, és olykor bizony mellé is fog a nagy segíteni akarással.  Az is nagyszerű, hogy a középiskolás Peternek nincs szupertitkos bázisa, így koszos sikátorokban öltözik át, a cuccait a kuka mögé rejti, amit vagy ellopnak, vagy nem. Viszont érthetetlen módon, nincs pókösztöne, és noha tökéletesen illik a történetbe, túlzásnak éreztem a high-tech jelmezt. 

Negatívum: Tom Hollandot én simán összekeverném az utcán a szintén angol Jamie Bellel, a Billie Elliottos sráccal, nem is igazán megjegyezhető az arca, fellépése, és az jó is meg rossz is. Merthogy főszereplőnek kicsit sótlan, kicsit passzív, ezért tényleg kisfiú szerepre van ítélve, amiről tudja az ember, hogy ez maga a koncepció, de mégis billeg a dolog. Rá is játszanak erre, kissé feleslegesen, amikor Vasemberék újra és újra lepattintják, és tulajdonképpen ez a film egyetlen komoly gyengéje, mert idegesítő.  Ettől válik Tony Stark, pontosabban Robert Downey Jr. idegesítővé, akitől sokadik alkalommal már kifejezetten fárasztó a laza jópofizás. A dagi jóbarát teljesen rendben van, bár néha kicsit sok belőle, de mi van Póki iskolai ellenfelével, Flash-sel, hogyan lett a nagydarab sportoló és holtparasztból pakisztáni eminens diák? Hogy vegyük őt komolyan ezzel a háttérrel és ezzel az arccal? És mi van a lányokkal? Ez most spoiler, de tényleg csajt fog váltani Peter a következő részre? Mennyire vág ez össze a karakter jellemével, becsületességével?

Az alakítások: 

Pozitívum: Jórészt már szó volt az alakításokról. Keaton önmagáért is remek, Downey már unalmas, Marisa Tomei sajnos elég halovány, bár nincs érdemi szerepe, Peter haverjai, különösen a sidekickje, Ned óriási arc, Tom Holland Peter Parkerként pedig egyszerűen tökéletes. Stan Lee ismét vicceset kameózik, de ezt már megszoktuk, az öreg hozza a formáját.

Negatívum: Komoly hiánya a filmnek, hogy nincs igazi női főszereplője, és ezt nem valamiféle feminista indíttatásból mondom, hanem azért, mert az itt bemutatott csajok igazából nem kapnak eljátszani valót - beleértve a mindig szeretni való Marisa Tomeit nagynéniként. Ennél fogva minden teher a nem túl rutinos, de szimpatikus Tom Hollandra és nagy ellenfelére, a Keselyűt játszó Michael Keatonra jut, és tessék kitalálni, ki jön ki ebből jobban? Naná, hogy a több évtized tapasztalattal és elképesztő karizmával rendelkező Keaton, akinél csak azt hánytorgathatjuk fel, hogy gépszárnyú vészmadár karaktere tényleg a Birdmanből van, és ha igen, akkor értenünk kéne ezt a viccet vagy nem volt elég fantázia egy teljesen új figura kitalálásához? Downey Jr.-ról már értekeztünk, de aki nála is idegesítőbb, az a sofőrjét-testőrét, Happy Hogant alakító Jon Favreau. A mára csúnyán elhízott egykori színészt szerintem annak idején poénból vették be a filmbe – vagy vette be önmagát, hiszen rendezett ő Vasember-filmet -, de ez a poén egyrészt elkopott mára, másrészt egyáltalán nem szükségeltetne ilyen sok szereplés, mint most.    

A stáblistát mindenki ülje végig, mert egyik Marvel-film végén sem láthattunk ennyire megdöbbentő plusz jelenetet!

Értékelés: 9/10