Egy kicsit idegesítő, dedósoknak való rajzfilmsorozatból szép fegyvertény épkézláb és szórakoztató családi nagyjátékfilmet csinálni, de az új Dóra készítői meglépték ezt az akadályt.
Dóra, a felfedező sokáig volt része az életünknek. Én nem szerettem, bugyutának tartottam, idegesített, hogy folyton kibeszél nekünk a kis közép-amerikai kislány a csizmás majmával, a térképével és a hátizsákjával, aki a magyar szinkronban ráadásul néha rossz angolsággal okított minket - eredetileg spanyol és angol nyelvű a műsor -, de a gyerek bírta, és ez számít. Aztán kinőttük, már el is felejtettük Dórát, amikor jött a hír, hogy élőszereplős filmverzió készül a sorozatból, ami ugyan nálunk nem került mozikba, de most műsorra tűzte az HBO (és az HBO GO), mi pedig megnéztük – mert valahogy volt egy jó érzésünk a dologgal kapcsolatban.
És jó volt a megérzés, a Dóra és az elveszett Aranyváros nem nézi a nézőt dedósak, sőt, néha mintha egyenesen poénkodna a rajzfilm irritáló tulajdonságain. A lelkes kis Dóra például már rögtön a kamerába néz, hogy mondjon nekünk valamit, a szülei (Michael Peña és Eva Longoria) pedig egyszerűen nem értik, mit akar, forgolódnak, vonogatják a vállukat, és a kislány többet nem is nagyon próbálkozik ezzel. Egy pont a filmnek. Aztán eltelik tíz év, a már tini Dórát (Isabela Moner) szülei, mivel a címbeli Aranyváros keresésére indulnak a dzsungelbe, rokonokhoz küldik Los Angelesbe, ahol gimibe kell járnia. Ami unokatestvére, Diego (Jeffrey Wahlberg, Mark Wahlberg unokaöccse) szerint maga a pokol, ám Dóra rendületlen jókedvvel, sok tudással felvértezve és mindenre rácsodálkozva vág neki a számára ismeretlen iskolának, hogy hamar hülyét csináljon magából. Szerencsére felbukkan néhány rosszarcú, elrabolják Dórát, Diegót és pár barátjukat, hogy az Aranyváros nyomára bukkanjanak, és máris kezdődhetnek az őserdei kalandok!
És ezek a kalandok sokban emlékeztetnek a rebootolt Jumanji-filmekre: izgalmas, de nem kell komolyan venni, látványos, de azért nem egy Indiana Jones, eléggé műanyag, de pont annyira, hogy az még belefér. Az izgalmat a Dóráékra vadászó zsoldosok és maga a dzsungel szolgáltatja, a humort pedig a kölykökhöz csatlakozó titokzatos Alejandro (a mindig lelkesen ripacskodó Eugenio Derbez) és a sorozatból ismert Csizi majom adják. Azt azért nem mondom, hogy a földön fetrengtem a röhögéstől, és szétkarmoltam a saját arcom az izgalomtól, de ez rendesen össze van rakva, és ha kicsit le is ül a sztori, azt mindig fel tudja dobni Dóra teljesen bizarr hurráoptimizmusa – például, amikor elénekli a kaksi dalt szorult helyzetben lévő barátnőjének. És az ilyen jelenetek teszik élvezhetővé a filmet, és nem azért, mert szeretem, ha egy tinilány a kakilásról dalol, hanem mert ez elég meghökkentő és vicces.
A mostanában oly felkapott Isabela Moner (Transformers: Az utolsó lovag, Sicario 2. - A zsoldos, Instant család), aki kicsit zavarba ejtő módon mostanában Isabela Mercednek hívatja magát, teljesen jól hozza ezt a vidám, egyszerre felfedező és okostojás karaktert. Ha nagyon pedagógusfejjel nézem a dolgot, jó üzenet, hogy ez a kislány aztán tényleg nem ad arra, hogy mások mit gondolnak róla, és az is, hogy a tudás tényleg számít, főleg a dzsungelben, James Bobin rendező (Alice Tükörországban, Muppets) pedig már-már kínosan ügyelt arra, hogy Dóra semmilyen szempontból ne legyen vonzó - és kicsit szomorú, hogy erre manapság tényleg figyelni kell. Egyedül a címbeli Aranyváros lett kicsit gagyi: részleteiben jó, de annyi zavarba ejtő vagy oda nem illő dolog került bele – miért vannak egy ősi inka városban LÓSZOBROK? -, sokat emlegetett őrzői pedig olyan röhejesen néznek ki, hogy az kicsit kizökkent a nagy kalandból.
Értékelés: 7/10
