Az örök klasszikus A Riviéra vadorzói egy jobb feldolgozást érdemelt volna, jobb történetet és jobb főszereplőket, de leginkább jobb humort a sok hasra esés és vonaglás helyett. Persze az is egyfajta humor...
Amikor az egyszeri újságírót a sajtóvetítésen azzal fogadják, hogy az adott film embargós, vagyis csak egy adott dátum után, rendszerint a bemutató napján jelenhet róla meg kritika, sőt, bármiféle vélemény, az rendszerint nem ígér túl jót. Pedig! Pedig a Csaló csajok kapcsán jó érzéseim voltak, az első előzetes például kifejezetten vicces volt, és bár nem kedvelem különösebben Anne Hathaway-t, itt elég szórakoztatónak tűnt, ahogy a duci Rebel Wilson is. Aztán valamiféle rituális marketing harakiri keretében kihoztak még egy trailert, amiben pontosan ugyanazok a jelenetek voltak, mint az elsőben, csak nagyon rosszul megvágva. Már itt sejteni lehetett, hogy nem egy instant klasszikust fogunk látni.
Nem olyat, mint amilyen az eredeti mű volt, A Riviéra vadorzói (1988) Michael Caine és Steve Martin főszereplésével – vagy a még eredetibb, 1964-es Dajkamesék hölgyeknek, amiben David Niven és Marlon Brando portyázott a tengerparton. Merthogy az első játékfilmjét rendező, korábban tévésorozatokban és stand up komédiában utazó Chris Addisonnak két feladatot kellett megoldania, egy rendkívül sikeres, színpadi feldolgozást is megélt filmet kellett újragondolnia, illetve az eredeti sztorit át kellett hangszerelnie női főszereplőkre. Lássuk hát, hogy sikerült! Adott a kifinomult, elegáns szélhámosnő (Hathaway), aki mindenféle bonyolult tervek és a szépsége segítségével szabadít meg ostoba, de gazdag férfiakat a pénzüktől, és adott az amerikai trampli (Wilson), aki gyakran megelégszik egy kicsalt vacsival és pár száz dollárral. Ők ketten a francia Riviérán, a kifinomult hölgy vadászterületén keresztezik egymás útját, és persze versenyre kelnek. A célpont egy kölyökképű srác (Alex Sharp - Így csajozz egy földönkívülivel) a Szilícium-völgyből – és akik látták az eredetit, azok tudják, innen mi következik.
És ami az 1988-as verzióban könnyedén működik, az ma már sokkal kevésbé, bár tesznek néhány halvány kísérletet bitcoinnal, honlapokkal és közösségi médiával. Csak ez nem hihető, ahogy kevésbé hihetők a trükkök és még kevésbé hihető az, hogy ennyi balekot lehet találni ilyen rövid idő alatt – bár vallom, hogy az emberi ostobaság határtalan. Ami fontosabb, a két karakter nem működik, mert nincs bennük semmi szerethető. Az egyik egy sznob, a másik egy paraszt, és ennek tök viccesnek kéne lennie, de pont ilyen emberek tucatjaival találkozunk nap, mint nap, őket próbáljuk folyton kikerülni, akkor miért lenne vicces őket nézni. Hathaway még valamennyire megpróbál egy kis méltóságot lopni a figurába, hol sikerül neki, hol nem, de Wilson már az első percben a lovak közé dobja a gyeplőt, majd a lovakat a folyóba dobja, szóval nem nagyon fogja vissza magát, és ő azért nem annyira vicces, mint valamivel idősebb verziója, Melissa McCarthy. És amikor egy testhezálló ruhában a börtöncella rácsára mászik fel, hogy tekeregve a fémrácsot nyalogassa, az okozhat rémálmokat a gyengébb idegzetű nézőknek.
És miért jó az, hogy a rebootot – vagy remake-et, a fene tudja? - női főszereplőkkel csinálták meg? Hát nem is tudom. Abban persze van logika, hogy itt olyan csajokat látunk, akik az eszüket a gatyájukban hordó pasikat kopasztanak meg, de ebből semmi extrát, semmi pluszt nem hoznak ki, az pedig igen kevéssé hihető, hogy valaki az első perctől kezdve Wilsonra gerjedjen, és nem azért, mert duci, hanem azért, mert semmi vonzót nem csinál, sőt! És ha ez nem hihető, akkor a sztori sem igazán a maga fordulataival, és nagyon, de tényleg nagyon kevés dolog lehet, amin nevethetünk, pedig egy vígjátéknak ez lenne a célja, vagy nem? És tényleg érdemes erőltetni ezt a női átfazonírozás dolgot? Eddig úgy tűnik, hogy nem, merthogy nem muzsikált jól sem a női Szellemirtók, sem az Ocean's 8 - Az évszázad átverése , de jöjjön valaki, és cáfoljon rá az eddigi kritikákra egy tényleg jó csajos átdolgozással!
Értékelés: 4/10
