Az amerikai kritikusok nem szerették a netes forgalmazásba kerülő filmet, ami Al Capone utolsó napjait mutatja be - mi egyenesen utáltuk.
Mi a közös Vlagyimír Iljics Lenin és Alphonse „Al” Gabriel Capone között? Hát mindkettő rengeteg ember haláláért felelős és mindkettőnek szó szerint agyára ment a fiatalon összeszedett és nem megfelelően kezelt nemi betegség, a szifilisz. Jól bele is haltak. Mint tudjuk, a valaha élt legrettegettebb gengsztert végül adócsalás vádjával sikerült rács mögé küldeni – egyszerűen nem tudta számlákkal igazolni, honnan van annyi pénze -, a börtönből pedig több mint tíz év után, hála a betegségnek, már emberi roncsként került ki. A börtönorvos szerint a férfi mentális szintje 48 éves korára egy 12 éves gyerekét ütötte meg - tegyük hozzá, egy üldözési mániás 12 évesét -, és innen indul a Capone története.
És már rögtön korrigálnom kell magamat, mert ez Josh Trank (A Fantasztikus Négyes) filmjének nem az eleje, hanem a LÉNYEGE. A cél az, hogy megmutassa, hová jutott az egykor nagy hatalmú, rettegett maffiózó, mi az, ami még hat rá, hogyan működik és hogyan hat mindez a szeretteire. Az is lehet, hogy túlmagyarázom az egészet, a rendező még ennyit sem akart, csak valami freakként, szörnyszülöttként megmutatni a lassan atomjaira széteső, paranoiás Caponét. Icipici háttérsztoriként időnként felemlegetik azt a 10 millió dollárt, amit Capone vagy elrejtett, vagy nem, előkerül egy régi barát (Matt Dillon) és egy aggódó orvos (Kyle MacLachlan), de rendszerint csak annyit látunk, hogy a sebhelyesre és ragyásra maszkírozott Tom Hardy floridai villájában bolyong fel és alá, és még annyira sem érti, mi történik, mint mi, nézők.
Pedig ez hatalmas lehetőség volt Josh Trank számára, akit A Fantasztikus Négyes bukása és a forgatáson tanúsított magatartása miatt gyakorlatilag leírtak Hollywoodban, ő pedig azóta is azt bizonygatja, hogy az egy tök jó film volt, csak a producerek belerondítottak. És az új filmje papíron jól nézett ki: izgalmas a téma és új a megközelítés, a címszerepre pedig azt a Tom Hardyt szerezte meg, aki pont a fizikai átlényegülés mestere, ráadásul most szinte bármit el lehetne adni. Nincs más film, az emberek bárminek örülnének, még egy két éve leforgatott mű netes forgalmazásának is. Ehhez képest egy olyan produkciót kapunk, amire csakis azért fogunk emlékezni, mert Hardy rendszeres időközönként belerondít a nadrágjába, és nagyon hülye képet vág hozzá. Persze, ehhez nem lehet értelmes képet vágni, de szegény színésznek az egész filmet végig kell grimaszolnia, hörögnie, szörcsögnie, morognia, és még írhatnék tíz másik hangutánzó igét. Mást nem is próbáltak letenni az asztalra, ami egyszerűen érthetetlen és elég dühítő.
Hardy csinált már valami hasonlót a 2009-es Bronsonban, de az egy izgalmas, többrétegű film volt, nagyon is fizikai alakítással, a Caponéban az egysíkúság a legzavaróbb, az alakítást pedig pofavágásra redukálták. Sok helyen írták, hogy ez Hardy életének legrosszabb játéka, de ez nem igaz, mert ezt más sem tudta volna megoldani, mert eleve rossz a koncepció, már ha volt koncepció a rémisztő maszkon, a véreres kontaktlencsén és a folyton rágcsált szivaron kívül. Ehhez adjunk hozzá pár rémképet, amik 90 százalékban csak rontanak a helyzeten – kivétel a Capone combjai között a vízből kiemelkedő aligátorfej, mert az jó -, és egy aranylufis kisfiú, aki olyan, mintha a Schindler listája gengszterparódiájából lépett volna ki. Tényleg vannak elemek, amiket egyszerűen nem lehet hová tenni, egy épkézláb szerkezet hiányában annyira nem működnek, és ezek fényében az a tény, hogy Capone rendszeresen összecsinálja magát, még zavaró tényezőnek sem számít, a többi pedig szimplán dögunalom.
Értékelés: 2/10
