Haldoklik a mocskos szájú, de dúsgazdag nagynéni, mire összegyűlik körülötte a pénzére éhes rokonság, akik megharcolnak az örökségért, a lehető legpiszkosabb eszközökkel. David Duchovny közülük a legsuttyóbb, de a legviccesebb is.
A család nagyon klassz dolog. A legszebb, legfennköltebb dolog – már ha működik. Ha nem működik, az oltári nagy szívás. Nincs a családnál nagyobb, keserűbb és sokszor tragikusabb konfliktusforrás, de van, aki ebben is meglátja a humort. Merthogy nincs jobb alapanyag egy jó kis fekete vígjátékhoz, mint egy zaftos családi perpatvar, és mi lehet jobb kiváltó oka egy ilyen adok-kapoknak, mint egy reménybeli jókora örökség? A Gátlástalan örökösök esetében már a cím is elárulja, hogy pontosan erről van szó – és azt is megtudjuk, hogy a leendő örökösök nem válogatnak az eszközökben.
A két nővér, Savanna (Anna Faris) és Macey (Toni Collette) apjuk kávézóját örökölték meg, de nem megy jól az üzlet, le vannak gatyásodva és el vannak adósodva. Amikor meghallják, hogy dúsgazdag, de pocsék természetű nagynénjük, Hilda néni (Kathleen Turner) halálos beteg, úgy döntenek, hogy megpróbálnak a kegyeibe férkőzni, hátha rájuk hagyja a vagyonát. Csakhogy ez az ötlet nem csak nekik jutott eszükbe: érkezésükkor már a néni házában várja őket az eminens unokatestvér, Beatrice (Rosemarie DeWitt), meg a férje (Ron Livingston) és az örökké kanos floridai kuzin, Richard (David Duchovny), akik már szépen megdolgozták a házsártos nagynénit. A testvérek eleve vert helyzetből indulnak, és bármihez kezdenek, csak rontanak a helyzetükön – de a többieknek sincs könnyű dolga.
A gátlástalan örökösök egy nagy kihagyott ziccer. Adott egy, ha nem is túl eredeti, de alapjáraton nagyon ígéretes alaphelyzet, és adott egy remek szereplőgárda, innentől a családi viszályokban amúgy is járatos Dean Craignek (Halálos temetés) csak el kellett volna engednie a gyeplőt. Hadd szóljon, hadd egyék meg egymást ezek a hülyék! Ehelyett inkább finomkodott, és egy olyan sztori esetében, ahol, legalábbis szerintem, bármi megengedett, ez visszaüt. Merthogy így is sok a bunkó vicc, hiszen ezek az örökösök tényleg gátlástalanok, Hilda néni pedig tényleg egy mocskos szájú bunkó, de olyan ez a film, mintha minden tapló poén után elszégyellték volna magukat az alkotók, majd kezüket-lábukat törve próbálnák bizonygatni, hogy ennek a filmnek igenis van lelke és szíve. Ezért van az, hogy Toni Collette karaktere végigsóhajtozza a teljes játékidőt, miközben a többiek (nagyrészt) remekül szórakoznak.
Ez a film akkor szórakoztató, ha nem agyal sokat, ha mer sutyerák lenni, mint amikor Beatrice rá akarja beszélni a férjét, hogy csábítsa el Hilda nénit, vagy amikor a testvérek megtalálják a néni fiatalkori szerelmét, de kiderül, hogy az illető azóta szexuális bűnöző lett – de ez az apróság nem zavartatja őket. Persze óriási különbség van vicces suttyóság és sima suttyóság között, és az itteni poénok inkább az utóbbi kategóriába esnek. Szó se róla, én remekül szórakoztam rajta egy nehéz nap végén, de voltak jelenetek, amik nyilvánvalóan túlmentek a jó ízlés határán, de nem jó értelemben, polgárpukkasztásból, hanem azért, mert nagy százalékban otrombák.
Ez persze színészenként is változik, mert van, akinek jól áll az ilyesmi, van, akinek nem. Anna Faris rendszerint túltolja, David Duchovnynak viszont remekül áll a baromkodás. Ráadásul az ő karaktere, az unokatestvéreire gerjedő, felületes floridai fajankó a legnagyobb idióta az egész bagázsban, így dupla élvezet őt nézni. Van azonban egy másik kihagyott ziccer: Kathleen Turner Hilda nénije. Lehet, hogy Turner már nem a régi, de ha van egy ilyen nagyszerű színésznő, akkor rendes szerepet kell neki adni, másrészt magát a történetet is lerontja, hogy a néninek nincs sem saját egyénisége, azon túl, hogy kiállhatatlan, sem saját története, pedig ezzel sok mindent lehetett volna kezdeni. Nem kezdtek, a lelkük rajta, így viszont felemás lett a produkció, amin minden alpárisága ellenére egész jókat lehet nevetni.
Értékelés: 6/10
