A vikingek népszerűségi indexe a populáris kultúrában a 18. század közepe óta töretlen.

Richard Wagner ekkor tarantinózta meg a skandináv mítoszokat a Ring-operaciklus kedvéért, és a világ azóta sem tud betelni az ebből a korszakból származó történetekkel.

A legtöbbször barbár népségként bemutatott vikingek a kosztümös kalandfilmek megunhatatlan sztárjai és mumusai, a History Channel 2013-ban indult fiktív sorozatában (Vikingek) pedig megkapták végre a főszerepet is.

Túlságosan nagy kockázatot tehát nem vállal az a fiatal rendező, aki első komolyabb hollywoodi filmje témáját egy véres vikingeposzban találja meg, pláne ha a korhatáros víziójához még sztárokat is tud szerezni. Vagyis papíron Robert Eggers biztosra ment. Első filmje, A boszorkány aprópénznek számító 4 millió dollárból készült, ott még megengedhette magának, hogy hagyományos rémisztgetés helyett művészhorrort készítsen, sőt, a Willem Dafoe-t és Robert Pattinsont felvonultató A világítótoronynál is maximálisan érvényesíteni tudta az akaratát.

Az Északi ehhez képest már hollywoodi mércével is nyugodtan nevezhető szuperprodukciónak, nemcsak a 100 milliót nyaldosó büdzsé, de a sztárszereposztás miatt is, a főhőst alakító Alexander Skarsgård mellett Nicole Kidman, Anya Taylor-Joy, Ethan Hawke Björk, Willem Dafoe és Claes Bang is helyet kapott a stáblistán. Mekkora esély volt rá, hogy a még mindig csak a 30-as éveiben járó rendező ilyen körülmények közt is megőrzi az integritását, és nem köt újabb és újabb kompromisszumokat?

Ami a történetet illeti, Eggers valóban nem akart dramaturgiai forradalmat hirdetni, és egyből Shakespeare-hez, pontosabban a Hamletet megihlető középkori skandináv legendához nyúlt, amelyet Saxo Grammaticus dán történetíró jegyzett le először. Látszólag klasszikus bosszúsztoriról van szó, egy fiatal viking herceg kénytelen végignézni, hogy apját lemészárolja a nagybátya, Fjölnir, aki aztán a király özvegyének oldalán el is foglalja a trónt. Amleth-re is halál várna, de sikerült elmenekülnie, fosztogató-portyázó viking hordák közt nő fel, és belőle is igazi vadember lesz. Az első, apró, de annál okosabb csavar ekkor érkezik, kiderül, hogy Fjölnir elvesztette a hatalmát, és a királyi udvar helyett Izlandon él száműzetésben. A magát rabszolgának kiadó Amleth itt próbálja meg beteljesíteni a végzetét: bosszút állni apjáért, megmenteni az anyját, és megölni Fjölnirt.

Akinek volt szerencséje A boszorkányhoz, az tudhatja, hogy Eggers már-már patologikus megszállottsággal ragaszkodik ahhoz, hogy stimmeljen minden részlet, kezdve a dialektusoktól a tárgyi környezeten át a kosztümökig. Az Északi forgatása előtt is archeológusokkal, a viking korszak legkiválóbb történészeivel konzultált, a forgatókönyvet pedig a Sjón művésznéven alkotó izlandi íróval és költővel közösen írta több viking saga felhasználásával. A hitelességnek azt a fokát nyilván nem érhették el, mint a 17. században vagy a 19. század végén játszódó A boszorkány, illetve A világítótorony esetén, de ha lehet hinni a rendezőnek, akkor a film minden elemének van valamilyen alapja a skandináv történelemben vagy a folklórban.

A hatásokat ezen felül is lehetne még hosszasan sorolni a nyilvánvaló előképet jelentő Conan, a barbártól Andrej Rubljovon át Kuroszava munkásságáig – Eggers azt állítja, hogy még a Jancsó-féle Szegénylegények hosszú beállításai is megihlették –, Az Északi azonban egy pillanatra sem tűnik a divathullámot meglovagló, identitászavaros Frankenstein-szörnynek. Helyette pontosan az, ami a rendező első két filmje volt:

látványos és kompromisszummentes szerzői vízió.

Eggerst nem kísértette meg sem a megabüdzsé, sem a sztárok jelenléte, így aztán a Trónok harca brutalitására is rálicitáló harcjelenetek mellett a szürreális és bizarr trippekkel sem spórol. A boszorkányhoz és A világítótoronyhoz hasonlóan most is összemosódik a hétköznapi és a természetfeletti, a néző azt látja, amit a Valhallába vágyakozó, a mítoszokat valóságként megélő főhős. A hagyományosabb akcióeposzra számító nézőket ezen a ponton valószínűleg el is veszíti a film, pláne, mert maga a történet semmilyen meglepetést vagy váratlan fordulatot nem tartogat.

Az Északi ezzel együtt is közönségbarátabb produkció, mint a rendező eddigi munkái – éppen a lecsupaszított, zsigeri szinten ható sztori miatt –,

legjobban mégis moziélményként, hangulatfilmként működik,

Eggers azt akarja, hogy elmerüljünk a vérben, a sárban, az ijesztő lázálmokban, és az egyszerre rideg és fenséges izlandi – valójában északír – tájban. Humornak, mértékletességnek, árnyaltságnak ebben a világban nincs helye – Az Északi az a film, amelyben két meztelen férfi azért küzd meg életre-halálra éppen egy kitört vulkán mellett, a bugyogó láva vörös fényében, mert úgy tökéletes a látvány. Amikor Eggersnek választania kell a logika és a vízió közt, mindig az utóbbira szavaz, és jól is teszi.