Ezzel a mondattal indult a kritikánk 2019-ben a Marvel Kapitányról. Ekkor még a várva várt Bosszúállók: Végjáték bemutatója előtt voltunk, és az MCU harmadik fázisának grandiózus lezárása egy fél évvel később nem is okozott csalódást. Már akkor is lehetett sejteni, hogy a csúcsról csak lefelé vezethet az út, mostanra pedig a Marvel überproducere, Kevin Feige is ráébredt, hogy zsákutcába navigálta a képregényes univerzumot. Erre utalnak legalábbis azok az iparági pletykák, mi szerint a Bosszúállók klasszikus csapatának összetrombitálása is felmerült a stúdióban, és árulkodó a Marvelek hét elején bemutatott új előzetese is. Az MCU 33. filmjében Vasember, Amerika Kapitány vagy Thanos már flashback formájában sem vendégszerepel, ennek ellenére őket láthatjuk a trailer első másodperceiben, azt sugallva ezzel, hogy a Marvelek szorosan kapcsolódik a Végjátékhoz. Ez a finom csúsztatás már előre jelezte, hogy Feige nem túl magabiztos az új szuperprodukció potenciális sikereit illetően.

Szép sztori lenne, ha ezek után kiderülne, hogy az MCU-ban első bálozónak számító Nia DaCosta (Kampókéz) rendező és csapata alaposan rácáfolt a kétkedőkre és a Brie Larson iránti ellenszenvüket elég hangosan kinyilvánító toxikus rajongókra, de sajnos a Marvelek nem tudja megtörni a 2021-es Fekete Özveggyel elindult, lefelé tartó trendet. A Marvel Kapitány folytatása már eleve egy „innen szép nyerni”- helyzetből indult, mert Feige mostanra becsődölt mestertervére épített.

A producer úgy sakkozott, hogy a Disney+-on futó Marvel-sorozatokat is hasonló lelkesedéssel fogják zabálni az MCU rajongói, mint a filmeket, így nyugodtan ki lehet szervezni a kisképernyőre az új karakterek bemutatását és felépítését. Így történt ez a WandaVízióban feltűnt Monica Rambeau (Teyonah Parris) és a saját sorozatot kapó Kamala Khan (Iman Vellani), azaz Ms. Marvel esetében is, de mire az utóbbi szériát bemutatták, a nézők kezdeti lelkesedése csömörré változott. A Marvelekre beülő közönség jelentősebb részének így fogalma sem lehet arról, hogy ki az a 16 éves pakisztáni-amerikai lány, aki egy kozmikus konfliktus közepén találja magát, ahogy az sem derül ki, hogy pontosan mi a szuperereje.

Ms. Marvel – Muszlim szuperhőslánnyal targetálja a tinilányokat a Marvel

Igazi cukiságbomba lett a Disney új szuperhőse, csak sztorit felejtettek el írni neki.

Kritika

Utóbbit idővel persze ki lehet következtetni, és az események követéséhez sincs szükség PHD-re, de aki nem végezte el a házi feladatot, vagyis nem ülte végig a két sorozatot, az joggal hiányolhatja a hagyományos expozíciót. A film legértékelhetőbb aspektusát még így is a három főszereplő dinamikája adja, köszönhetően annak a forgatókönyvírói megoldásnak, hogy a szó legszorosabb értelmében bele tudnak csöppenni egymás életébe. Miután a gonosz kree forradalmár, Dar-Benn mókol valamit a kvantum karkötőjével (a másik fele Kamalánál van), Marvel Kapitány, Monica és Kamala helyet cserélnek egymással – először úgy tűnik, hogy teljesen véletlenszerűen, de aztán rájönnek, hogy akkor történik meg a teleportáció, ha egyszerre használják az erejüket. Kénytelenek összefogni, Dar-Benn ugyanis a légkör, víz és nap nélkül maradt szülőbolygóját úgy akarja feltámasztani, hogy más bolygókból szipolyozza ki ezeket az elemeket, milliárdokat ítélve ezzel pusztulásra.

Egy ideig szórakoztató látványosság, ahogy a három főszereplő szinte percenként új környezetben találja magát – ebből a szempontból a film az ingerjunkie TikTok-generáció igényeit kielégíti –, de aztán elfáradnak ezek a poénok (kivéve azokat, amikben Goose, a feneketlen gyomrú alien macska szerepel), és átveszik a helyüket a világelpusztítós Marvel-filmek kötelező sablonjai. Ezt a vádat a Marvel Kapitány ellen is fel lehetett hozni, de ott legalább világos volt a koncepció: egy olyan eredettörténetet mutattak be, ami a 90-es évek nosztalgia oltárán áldozva egyensúlyban tartotta a drámát és a humort. A Marvelek ehhez képest egyszerre akar egy fajsúlyos, apokalipszissel fenyegető történetet elmesélni, súlyos, múltbéli traumákat felemlegetni, a #girlpowert éltetni, és közben szitkomos poénokat elsütögetni. Elég nehéz úgy komolyan venni egy tömeggyilkos főgonoszt, ha olyan paródiába hajló epizódok is vannak a filmben, amire még a Thor: Szerelem és mennydörgést rendező Taika Waititi is azt mondaná, hogy

Gyerekek, azért a hülyeségnek is van határa!”

Pozitívumként legfeljebb annyi könyvelhető el, hogy sokkal jobban néz ki a film, mint az 5. fázist indító, leírhatatlanul ocsmány vizuális környezetszennyezés (A Hangya és a Darázs: Kvantumánia) – hála annak, hogy helyet cserélt a két film a bemutatónaptárban, így több idő jutott a Marvelek utómunkájára. Ha 2013-at írnánk, és még csak most épülne az MCU, akkor meg is lehetne tapsolni a CGI-iparosok és az akciókoreográfusok munkáját, de ma már semmi újszerű és izgalmas nincs ezekben a vizuális megoldásokban.

Aki akarja, ünnepelheti a filmet a deklarált diverzitása miatt (ez az első fekete rendezőnő által jegyzett Marvel-produkció, de a főszereplőkön kívül az írók, a vágó és a zeneszerző is nő), és biztos kiváló esszéket lehet majd írni arról, hogyan érvényesíti ezt a női szemszöget a történet (megkapjuk például az MCU első musicaljelenetét), de ezzel a fügafalevéllel aligha lehet elfedni a nyilvánvalót, hogy

nemcsak a nézők fáradtak bele a lélektelen vidámparkká változtatott szuperhősködésbe, de már maguk az alkotók is unják az egészet.