Negyven évvel ezelőtt született meg az Arany Málna-díj ötlete egy Oscar-gála alatt. John J. B. Wilson újságíró, publicista először csak viccnek szánta, mégis megvalósult, és azóta is minden évben odaítélik az amerikai filmipar legrosszabb alakítást nyújtó színészeinek, legrosszabb forgatókönyvíróinak, dalszövegíróinak, rendezőinek és filmjeinek. A nevezéseket hagyományosan egy nappal az Oscar-díj-jelölések bejelentése előtt hirdetik ki, a díjazottak nevét pedig az Oscar-ceremónia előtti napon rendezett gálán közlik. (Az idei nevezettekről itt írtunk.)

Kíváncsiak voltunk, mely produkciók érdemelték ki ezt az „elismerést” az elmúlt négy évtized során, listába szedtük a címeket, és kiválasztottuk közülük a 10 legrosszabbat. (Csak azok a filmek játszottak, amelyek magyar forgalmazásba kerültek moziban, videón vagy tévében.) Íme, a citromdíjas Arany Málna-filmek.

Jack és Jill

Adam Sandlerre mindig lehet számítani, ő szinte örökbérletet váltott az Arany Málnára. A Jack és Jillben egyszerre két szerepben is ripacskodik, az egyikben ráadásul egy hisztis, akaratos és kiszámíthatatlan nőszemélyt alakít. És ami még szomorúbb: Sandler Al Pacinót is rá tudta venni, hogy hülyét csináljon magából.

Háború a Földön

John Travolta olyan nagy híve a szcientológiai egyháznak, hogy csak ezért adaptálta a vallást megalapító L. Ron Hubbard sci-fi regényét (Battlefield Earth: A Saga of the Year 3000). A Háború a Földönt a mozitörténelem legnagyobb buktái között tartják számon: 73 millió dolláros ráfizetéssel zárták a mérleget, ami az inflációt beleszámolva ma 109 milliós veszteségnek felel meg. A kritikusok és a nézők egyöntetű véleménye szerint a zavarba ejtő alkotás vizuális effektjei gyengék, a karakterek külseje nevetséges, a sztori ostoba, Travolta alakítása pedig olyan rossz, hogy az már jó.

Showgirls

Paul Verhoeven (Total Recall – Az emlékmás, Elemi ösztön) alkotása – aminek a magyar származású Joe Eszterhas írta a forgatókönyvét – egy fiatal lányról (Elizabeth Berkley) szól, aki mindenáron táncos akar lenni, és be is kerül a Las Vegas-i toplesstáncosnők világába, ahol azonban sokkal keményebb az élet, mint gondolta volna…

Sok filmmel megesett már a mozitörténelem során, hogy bemutatásakor mind a kritikusok, mind a nézők utálták, később viszont elindul a felemelkedés útján. Ez történt annak idején a Showgirlsszel is, ami 1995 legnagyobb buktája lett. Az azóta eltelt évek-évtizedek során azonban valahogy mégiscsak megtalálta a maga közönségét, akiknek köszönhetően kultklasszikussá nemesült. És ezen még a bezsebelt Arany Málnák sem tudtak változtatni, ma pedig már olyan rajongói vannak, mint Jim Jarmusch, Jacques Rivette és Quentin Tarantino rendezők.

Macskanő

A 2004-es Macskanő egy olyan anomália, amire képtelenség logikus megoldást találni, mert nem egyszerűen rossz film, egyenesen szürreálisan az. Borzalmas. Kezdve azzal, hogy alapjaiban változtatták meg Batman komplikált jellemű ellenségének / szövetségesének / szerelmének karakterét, Berry karakterének semmi köze a képregényeredetihez, folytatva a gyagyás sztorival és a leggányabb videojátékokat is alulmúló trükkökkel, befejezve... nem lehet befejezni, mert tovább tartana elsorolni, mint maga a játékidő. Vannak filmek, amik teljes joggal buknak meg, mintegy büntetésként, hogy óva intsenek mindenkit, alkotót és nézőt egyaránt, hogy van egy határ, ami alá nem megyünk – mert a Macskanő ilyen. De nem csak Halle Berry került vele a padlóra, hanem a jobb sorsra érdemes, kétségkívül egyéni látásmóddal és stílussal rendelkező látványtervező, a film rendezője, a francia Pitof is.

Gengszter románc

Ben Affleck, a tehetségtelen maffiózócsemete elrabolja egy kaliforniai vizsgálóbíró testvérét, aki történetesen egy szellemileg visszamaradt fiú. Bizalmatlan főnöke a nyakára küldi Rickit (Jennifer Lopez), a rideg bérgyilkosnőt. A két teljesen más beállítottságú gengszter persze ki nem állhatja egymást, és ahol csak tudnak, keresztbe tesznek egymásnak.

Ideális romkom-alaphelyzet, nem? A kritika és a közönség nem így látta, és mindössze 6 millió dollárt hozott a film, mielőtt kitakarították a mozikból. 2004-ben mind a hat fő kategóriában behúzta az Arany Málnát, egy évvel később pedig a díj 25 éves történetének legrosszabb komédiájává választották.

Sztriptíz

A kilencvenes évek közepére Demi Moore lett Hollywood egyik legnagyobb csillaga, aki a Sztriptízért is rekordfizetést kapott, 12,5 millió dollárt, azaz kábé 34,5 milliárd forintot, hogy utána a végeredményen röhögjön a fél világ. Ha a mozipénztáraknál nem is, az Arany Málna-gálán tarolt a film: a legrosszabb színésznőnek, a legrosszabb rendezőnek, a legrosszabb forgatókönyvnek, a legrosszabb filmes párnak, a legrosszabb filmnek, de még a legrosszabb filmzenének járó díjat is elvitték. A kasszáknál viszont csak Amerikában bukott meg, Európában jobban teljesített, és végül behozta az árát.

A jövő hírnöke

Kevin Costner szerelemprojektjét kínkeservesen sikerült csak összehozni, talán azért is lett olyan, amilyen. 1987 és 1997 között szenvedtek David Brin posztapokaliptikus regényének adaptációjával, és az évek alatt számtalanszor átírt forgatókönyv már alig hasonlított az eredeti történetre. Végül Kevin Costner bérelt fel egy írót, hogy rázza gatyába - különös módon a regény szerzőjének még így is tetszett a kész film, pedig csak nyomokban tartalmazta a saját sztoriját. És míg a Waterworld ugyan hatalmasat bukott, de azóta klasszikussá vált, a szintén óriási költségvetésű A jövő hírnökét már az utókor sem értékeli annyira. Costner a legrosszabb színész és a legrosszabb rendező kategóriában is megkapta az Arany Málnát, de a forgatókönyvet és a soundtracket is díjazták.

A szürke ötven árnyalata

A népszerű erotikus regény adaptációja, amit mamipornónak is szokás csúfolni, fantasztikus bevételi adatokat hozott, de ez a kritikusokat nem hatotta meg. Az írónő, E.L. James gyakorlatilag bármibe beleszólhatott a szereplőválogatástól a ruhaválasztásig, és mindenbe bele is szólt, sokak munkáját téve pokollá – sokak szerint ezért sem lett finoman szólva sem mestermű a film. Meg is kapta az Arany Málnákat az összes fő kategóriában.

Az utolsó léghajlító

M. Night Shyamalan akkor készítette el az animációs Avatar-sorozat élőszereplős verzióját, amikor még nem volt egyértelmű, hogy túl van a csúcson, a bemutatót követően viszont ez egyértelművé vált, látva, milyen ízléstelen és zavaros lett a végeredmény. A jutalma a filmnek, a forgatókönyvnek, a rendezőnek és a főszereplőnek járó Arany Málna lett, plusz még a „Legszemkínzóbb 3D-használat” díját is behúzta.

Elemi ösztön 2.

Paul Verhoeven 1992-es feszült krimije saját jogán is emlékezetes, de a nevezetes kihallgatási jelenetben Sharon Stone egy laza lábemeléssel belelőtte a filmet az örökkévalóságba. 14 évvel később folytatták - ki tudja, miért gondolta bárki is, hogy jó ötlet, de olyan vacak lett, hogy aki látta, gyaníthatóan minden egyes másodpercét szándékosan kitörölte az emlékezetéből. Az Elemi ösztön 2-nek Sharon Stone-on kívül semmi köze nincs az eredetihez, a film erotikus töltése nulla, a történetről sem érdemes szólni, de az egész jellegtelenségét talán az szemlélteti a legjobban, hogy David Morissey (a Walking dead Kormányzója) a férfi főszereplő - csak össze kell vetni a kisugárzását Michael Douglaséval.

Érdekesség, hogy már az eredeti filmet is jelölték három Arany Málnára, egyiket sem kapta meg, a folytatás viszont már sikeresen elnyerte a legrosszabb film, színésznő, forgatókönyv és folytatás díját is.