Kinek ajánljuk? Akik szeretik az ún. pszichológiai thrillereket, akik rossz kapcsolatból léptek ki, és természetesen azoknak, akik olvasták az eredeti regényt.

Nem véletlenül volt David Fincher 2014-es munkája, a Holtodiglan annyira sikeres, hiszen vérfagyasztó módon és rendkívül hitelesen mutatta meg, hogy mennyire nem ismerjük azt, akihez életünket hozzákötjük. Az a gyanúm, hogy valamelyik hollywoodi producer ezen film kapcsán buzdult fel, mondván, csináljunk mi is egy olyan történetet, ahol eltűnik egy szőke nő, és nem tudni, hogy áldozatról vagy tettesről van szó. Meg is vették gyorsan Paula Hawkins bestseller regényét, leszerződtették rendezőnek Tate Taylort (A segítség, A James Brown sztori), főhősnőnek pedig Emily Bluntot, aki ugyebár barna, és itt van kérem a csavar. Az általa játszott Rachel ugyanis csak egy tanú, vagy ha úgy tetszik, kukkoló, aki csak egy ponton túl lesz valóban főszereplője saját filmjének.

Rachel reggel felül a helyközi járatra, mondjuk úgy, a helyi HÉV-re, ami elhalad régi háza előtt, ahol volt férje az új feleségével és kisbabájukkal lakik, és elhalad egy kicsivel arrébb álló szép fehér ház előtt is, ahol pedig egy nagyon fotogén pár lakik, akiket Rachel iszonyatosan irigyel. Rachel hazafelé jövet is ugyanezt látja a vonatról, és iszik, hogy elfojtsa bánatát, és egy nap másvalakivel látja a fiatal nőt, ami valamiért teljesen kiborítja, majd a lány eltűnik, és az eddig sem túl biztos lábon álló Rachel körül forogni kezd a világ. Hamarosan megjelenik nála a rendőrség, ő pedig megjelenik az eltűnt nő férjénél, hogy mindent összegubancoljon. Azt viszont  tudjuk, hogy itt egy thrillerről van szó és mégiscsak Emily Blunt a főszereplő, vagyis nem lehet minden az, aminek látszik. Sőt!

A lány a vonaton izgalmas történet, azt meg kell hagyni, de lassan ér oda, ahová tart. Három nőt kell ugyanis megismernünk, és több idősíkkal is játszadozik a rendező. Van ugyebár az alkoholista Rachel, az eltűnt lány, aki érzelmileg szintén labilis, és a volt férj jólfésült, teljesen stabil, de nem igazén szimpatikus felesége, és Tate Taylor belegabalyodik már a bemutatásukba is. Túl sejtelmesen, túl lírain vezeti fel őket, üresen csengő mondatokat ad a szájukba, és él a legegyszerűbb eszközzel, amivel egy tanácstalan rendező csak élhet, ha komoly érzelmeket akar ábrázolni. Színészei sejtelmesen megvilágított arcába tolja a kamerát, de szó szerint, mondván, hogy majd Danny Elfman alákomponál pár hatásos taktust és akkor tutira működni fog a dolog, szegény színészek – vagyis főleg színésznők – pedig az orrukat karcoló objektívvel szemezve mondják fel a leckét.

És íme a paradoxon: egy remek színész egy közepes vagy annál gyengébb rendező kezei között lehet, hogy nem elviszi, hanem pont fordítva, gyengíti a filmet. Emily Blunt nagyszerű színésznő, vígjátékban és drámában is tökéletes, már az első percekben elhisszük neki, hogy egy kétségek között őrlődő alkoholista idegroncs – aztán két percenként teljesen feleslegesen újra „megkér” minket a film, hogy ezt megint higgyük el, és ájuljunk már el a hiteles játéktól. És ez megy a többiekkel is, a szép szőke Haley Bennettel, akit a minap még vörösen láthattunk az új A hét mesterlövészben és a kevésbé látványos Rebecca Fergusonnal az új feleség szerepében, akikhez egy teljesen hiteltelen pszichológus is csatlakozik. Ez el is viszi a film valamivel több mint felét és a lendületét, majd kicsit későn, de jobb mint soha alapon valóban izgalmassá válik minden és jön néhány tényleg jól megágyazott fordulat.

Vagyis van min izgulni – hogy aztán a rendező a legvégén mindent egy kicsit túltoljon, hogy a magyar belpolitika mostanában oly kedvelt kifejezésével éljek -, és a finomra hangolt pszichológia thrillerben úgy kezd el fröcsögni a vér, mintha csak óriási művér leértékelés lett volna a környéken, amit egyszerűen nem lehetett kihagyni.

Értékelés: 5/10