Bár a cím sok erotikát ígér, színtiszta, jól megírt romantikus vígjátékról van szó, kifejezetten a 2000-es évek hőseire, a szingli nőkre kihegyezve, remek színészekkel és nagyszerű lezárással.
Volt idő, amikor még egész másfajta vígjátékok készültek idehaza, mint manapság a Pappa Pia vagy a Valami Amerika 3. Volt idő, amikor nem az volt a fontos, hogy 20 másodpercenként elsüssenek egy poént, mindegy, hogy milyen gyenge is az, hanem a karakterekkel és a történettel foglalkoztak. És érdekes módon ezek a karakterek a 2000-es évek közepén nők voltak, sőt, a kor hívó szavának megfelelően szinglik. Sikeres, öntudatos, ám a szerelemmel sokszor küszködő, ügyetlenkedő nők, mint Dóra, egy belvárosi színház csinos dramaturgja, akit a címmel ellentétben egyáltalán nem a szex érdekel. Persze az is, de nem kizárólag és elsősorban.
Dóra történetünk kezdetén szembesül azzal, hogy vőlegényének felesége van, sőt, terhes felesége van, így minden terve és álma szertefoszlik – ráadásul mindezt hiányos öltözetben egy szeles erkélyen, illetve egy kajánul vigyorgó idegen lakásán kell megtapasztalni. Egy dologról azonban nem mond le: továbbra is gyereket szeretne, és ha nincs pasi, akkor pasi nélkül. Éppen ezért legjobb barátnője, a kissé csapodár Zsófi tanácsára hirdetést ad fel, az alábbi szöveggel: „Szexistennő negatív AIDS teszttel rendelkező szexpartnert keres Csak szex és más semmi jeligére". Bár a potenciális apajelöltekből nincs hiány, hamar kiderül, hogy a hirdetésre nem épp a teremtés koronáinak legjobbjai jelentkeznek, ráadásul az egyetlen szóba jöhető férfit pont Zsófi csapja le a kezéről.
Aztán a színházban feltűnik a közismerten nőcsábász színész, aki nem más, mint a már emlegetett idegen férfi, és hősnőnk tervei újabb módosítást igényelnek, feltűnik egy sikeres zeneszerző is és néhány más jelölt, és jönnek a további bonyodalmak. Ha gonoszak vagyunk, akkor a 2005-ben bemutatott Csak szex és más semmi valahol a Bridget Jones naplója és a Szex és New York vonulat egyik mellékhajtása, akárcsak az egy évvel korábban született Állítsátok meg Terézanyut! – bár a rendezőnő Goda Krisztina váltig állítja, az alaptörténetet pedig még jóval a Bridget Jones-féle filmek hulláma előtt találta ki. De nem vagyunk gonoszak, és nincs bajunk a szingli hordákkal sem, és pláne nincs bajunk Schell Judittal vagy Csányi Sándorral. És ami azt illeti, ritkán dicsérjük, de Dobó Kata ezúttal testhezálló, nagyon hálás szerepet kapott, amiben lubickolhatott, és még jól is néz ki.
Nem mondjuk, hogy ez az évszázad vígjátéka, de a Goda Krisztina, Heller Gábor és Divinyi Réka forgatókönyvíró hármas szellemes és szórakoztató történetet hozott össze, hiteles és gyakran emlékezetes jelenetekkel és karakterekkel, illetve remek párbeszédekkel. És persze, van, ami itt is billeg – én simán kihagytam volna a kebabos srác karakterét, de ha már maradt, találhattak volna egy igazi török srácot is, aki eljátssza -, de ezért bőven kárpótol az a rész, amikor Schell és Csányi eléneklik azt, hogy Boldogság, gyere haza…
