Guy Ritchie is megcsinálta a maga élőszereplős Disney filmjét a kékre pingált Will Smith-szel, amihez a digitális technológián és az emancipált hercegnőn kívül nem sokat adott hozzá, és ki-ki döntse el maga, hogy ez jó-e vagy sem.
Én más generáció vagyok, nekem a csodalámpást és Az Ezeregyéjszaka meséit illetően a Korda testvérek által készített, gyerekkoromban minden karácsonykor és más ünnepen levetített A bagdadi tolvaj (1940) a referenciapont, és nem a Disney-féle 1992-es egész estés animációs film, az Aladdin. Kordáék dzsinnje félelmetes volt, az éppen csak megzabolázott erő, aki nem jópofizott, nem haverkodott, és az a mese annyiban is más volt, hogy a tolvaj és a herceg két külön karakter volt – a Mickey egeres stúdió régi és új filmjében is ugyanaz a karakter, és ugye ez adja az erkölcsi tanulság felét – a másik felét a kötelező modernizált Disney hercegnős akármi, de erről kicsit később.
Engem az új Aladdinban a leginkább az érdekelt, hogy miért pont Guy Ritchie rendezte. Azt értem, hogy van neki öt gyereke otthon, és nyilván szeret mesékkel foglalkozni és szereti őket szórakoztatni – bár a 12-es korhatárkarika miatt nem biztos, hogy minden gyerek láthatja apu munkáját -, és azt is értem, hogy van a sztorinak egy olyan vonulata, ami Ritchie-nek külön fekszik. Ez a piti svindlerek és utcagyerekek világa, és a mi Aladdinunk is egy kis tolvaj. No, azért ne egy bűnözőt képzeljünk el, hanem egy jópofa csirkefogót, aki ugyan elcsór ezt meg azt, de az senkinek sem hiányzik, azt, amit a cuccért kap, rögtön oda is adja piszkosképű kölyköknek. Hát lehet rá haragudni? Nem haragszik rá a köznép közé kiosonó Jázmin hercegnő sem, akit a mi Aladdinunk segít ki szorult helyzetéből, majd előkerül a gonosz nagyvezír, a szultán trónjára törő Dzsafár is, aki a sráccal szerezteti meg magának a csodalámpást, amiben a nagy kék dzsinn lakik. Csakhogy Dzsafár túl mohó, és a dzsinn végül Aladdint szolgálja, aki herceg szeretne lenni, hogy Jázmin közelébe kerülhessen.
És már majdnem elmeséltem az egész történetet, de azt meg minek, maradjon meglepetés azoknak, akik nem ismerik az eredeti rajzfilmes mesét, amihez a Disney és Ritchie az új üzleti terv alapján elkészült menetrendszerinti élőszereplős feldolgozásban szinte szóról szóra ragaszkodott. És az Aladdin gyakorlatilag semmiben sem különbözik a többi hasonló műtől, ha nem számítjuk a közel-keleti helyszínt és a szintén közel-keleti színészeket. Ez is ugyanolyan túlcukrozott, túlszínezett, túlkoreografált, túlmesélt valami, ami egyrészt tök steril, másrészt ezzel nem lehet hibázni. Ehhez azonban egészen biztosan nem kellett egy Guy Ritchie és az ő kisstílű gazfickói, akikből amúgy is csak az első pár percben kapunk egy icipici ízelítőt. Mert itt aztán abszolút biztosra mennek, vannak vidám dalok, táncjelenetek, cuki állatok – jelen esetben Abu, a kis majom, aki engem erősen Az elveszett frigyláda fosztogatói náci majmocskájára emlékeztetett -, szép emberekkel és csodás üzenetekkel.
Az egyik üzenet az, hogy legyél az, aki vagy, ne vágyj többre – ezt kell Aladdinnak megtanulnia. A másik üzenet az, hogy merj többre vágyni, mint ami vagy, és ezt Jázmin hercegnő tanulja meg, aki úgy érzi, remek uralkodó lenne belőle, még akkor is, ha mondjuk, fogalma sincsen, hogy a piacon fizetni kell az áruért. És aki azt érzi, hogy ez a két üzenet egymás tökéletes ellentéte, az jól érzi, de mindkettő olyan jól hangzik, nem? És ott a dzsinn is, akit a digitálisan kigyúrt és kékfestett Will Smith kelt életre enyhén túlpörögve, de nem igazán bántóan. Smith elemében van, végigbóhockodja a filmet, mert tudja, hogy ezt nem kell komolyan venni, és tulajdonképpen ő a legjobb az egész filmben, ahol mindenki más is megdolgozik a pénzéért, de senki sem hozott semmi extrát magával.
És persze az új idők szavának megfelelően nem csak a hercegnő lett öntudatos és ambiciózus modern lány, de arra is ügyeltek, hogy a közel-keleti karaktereket közel-keleti, vagy legalább keleti származású színészek játsszák. Jázmin hercegnőt a valóban nagyon szép angol-indiai Naomi Scott játssza, a szolgálónője az iráni Nasim Pedrad, Dzsafárt a Hollandiában élő tunéziai Marwan Kenzari alakítja, míg maga Aladdin, vagyis Mena Massoud egyiptomi születésű, de Kanadában nőtt fel. Ami azért vicces, mert, és most tessék megkapaszkodni, Az Ezeregyéjszaka meséiben Aladdin kínai! Bizony, Kínában élt, és onnan került varázslattal Arábiába, bár meglehet, hogy valamely ottani nomád türkmén törzs tagja, de egészen biztosan ferde szemű!
Értékelés: 6/10
