A katasztrófafilmekkel ötvözött sci-fi alműfajon belül már külön neve is van azoknak az alkotásoknak, amelyek a klímaváltozás következményeit mutatják be nagyjátékfilmes eszközökkel: ezek a cli-fik (a sci-fi mintájára létrejött rövidítés jelentése: climate fiction). Mi pedig nem kevesebb mint tíz ilyen alkotást válogattunk össze, de kiterjesztettük a merítést a sci-fiken és katasztrófafilmeken túl a kém- és akciófilmekre, sőt még az animációs filmekre is.

A legrégebbi: A nap, amikor a Föld lángra lobbant (1961)

Ez a hidegháború szellemében készült alkotás az egyik első, ami nem valamilyen inváziós vagy marslakós sci-fi köntösébe bújva, hanem a maga konkrétságában ábrázolta a globális felmelegedést – még azelőtt, hogy a probléma egyáltalán a közbeszéd részévé vált volna. A nap, amikor a Föld lángra lobbant sztorija szerint az oroszok és az amerikaiak véletlenül egyszerre robbantanak kísérleti jelleggel egy-egy atombombát, és ez megváltoztatja a bolygó forgási irányát. A film elsősorban az ennek következtében kialakult brutális felmelegedés hatásait, azaz a pánikot és a hisztériát mutatja be, de a további izgalmak kedvéért elrejtettek benne egy romantikus szálat is. Az alkotás további érdekessége, hogy egy apró, a stáblistán sem jelölt szerepben feltűnik benne a fiatal, még kezdő Michael Caine!

A legmesésebb: Jégvarázs (2013)

A Jégvarázs című, stabilan a klasszikussá válás útján haladó Disney-mesében az előbbinek pont az ellenkezője figyelhető meg: itt az örök tél, azaz egy jégkorszak fenyeget. Az animációs film erősen áthallásos cselekménye szerint ugyanis az Arendelle nevű királyság az örök tél fogságába esik, amit csak úgy lehet visszafordítani, ha az emberek összefognak. A királyság megmentéséhez a teljes pusztulástól ráadásul konkrét csodára van szükség, szóval még ez is stimmel. A különböző, aljas terveken dolgozó hercegségek pedig a klímaváltozás miatt egymással vitázó országok és multicégek szimbólumai is lehetnek.

A legradikálisabb: Kingsman: A titkos szolgálat (2014)

A Matthew Vaughn által Colin Firth és az ezzel a produkcióval befutott Taron Egerton főszereplésével rendezett kémfilmparódiában Samuel L. Jackson alakítja a főgonoszt, akinek a megszokott Bond vagy egyéb kémfilmes főgonoszokkal szemben nem a világuralom vagy a világ összes pénzének a megszerzése a célja, hanem az emberiség jó részének a kipusztítása. Ez pedig kétszeresen is jól működő motívum, hiszen a borúlátóbb jóslatok szerint a klímakatasztrófa miatt vélhetően tényleg ki fog pusztulni az emberiség jó része, másrészt a Valentine nevű gonosztevő ezzel a pusztítással pont a klímaváltozás két legfontosabb közvetett okát, a túlnépesedést és a túlfogyasztást akarja megállítani. (Hasonló elgondolás jelent meg egyébként pár évvel később egy szuperhősfilmben, a Bosszúállók: Végtelen háborúban is.)

A legőrültebb: Mad Max (1979)

A nyugtalanító módon a lehető legközelebbi jövőben játszódó Mad Max filmekben az egész világ sivataggá változott, kevés az étel, az ivóvíz, és az üzemanyag a legnagyobb kincs (a Mad Max-trilógiát követő 2015-ös Mad Max – A harag útjában már egyenesen maga az élet). Az első filmben bemutatott anarchiát követően, amelynek szülötte a főhős, a rendfenntartóból saját maga is őrült törvényen kívülivé váló Max, a második (Mad Max 2. – Az országúti harcos, 1981) és a harmadik részben (Mad Max 3. – Az igazság csarnokán innen és túl, 1985) már az jelenik meg,

milyen új rend, mennyire beteg társadalmak születnek a szétesett, elpusztult világ romjain.

De legyenek bármennyire őrültek, még ennek a világnak is megvannak a maga hősei, és ha minden jól megy, még tovább bővül a Mad Max univerzum, és megismerjük egyrészt a Mad Max – A harag útjában debütált Furiosa előtörténetét, másrészt (a közelgő Mad Max: The Wastelandből) megtudjuk azt is, mi történt Maxszel a harmadik rész és A harag útja között – azaz még több bizarr jármű, egyszerre ősi és disztópikus szekta és rémisztő félemberi kreatúra érkezik.

A legkonkrétabb: Holnapután (2004)

Globális felmelegedés helyett Roland Emmerich is egy modern kori jégkorszakot vizionált nagyszabású katasztrófafilmjében, amiben még nem az utolsó utáni, hanem az utolsó óra forgatókönyvét láthatjuk megelevenedni. A Dennis Quaid klímakutatójával a középpontban előadott sztori (amennyiben ez ebben a műfajban lehetséges) a realitásra törekszik, és úgy mutatja be a természet rendjének megkavarodását, illetve a Földet végleg kihűtő dermesztő viharokat, mint nagyon is valószínű eseményeket, melyek potenciálisan bármikor – akár holnapután – valóra válhatnak. A végeredmény ugyan nem a frappáns forgatókönyvéről vagy a parádés színészi alakításairól híres, de egyszerre lenyűgöző és sokkoló képeivel azóta (immár 15 éve) sem múlt el nyomtalanul az emlékezetünkből.

A legrosszabb: Waterworld – Vízivilág (1995)

A mozipénztáraknál hatalmasat bukó, vélhetően a Mad Max vízi verziójának szánt Waterworld bugyuta, de kétségtelenül hatásos posztapokaliptikus víziója szerint a XXI. század elején a sarki jég leolvadt, a tengerszint drasztikusan megemelkedett és elmosta a kontinenseket. Nagyjából 500 év után a túlélők már asszimilálódtak a körülményekhez: úszó városokban, hajókon élnek, Kevin Costner Tengerésze pedig kopoltyút és úszóhártyát növesztett, vizeletből nyert vizet iszik, és mutáns óriáscápákkal táplálkozik. De a legtöbben továbbra sem adták fel az álmot, hogy valahol még mindig létezik a szárazföld, azaz a legendás Szárazpart, az utolsó szigetek egyike, így mindenki azt keresi kétségbeesetten – és mivel az emberek sosem tanulnak a hibáikból, ahogy most, úgy a jövőben sem képesek együttműködni a közös cél érdekében, inkább egymás ellen fordulnak, és megindul a hajsza a kislány után, akinek a hátán lévő tetoválás mutatja az utat.

Amiben a legtöbb Nicolas Cage van: Képlet (2009)

Abban az időben, amikor Nicolas Cage már megindult ugyan a lejtőn, de még vállalható produkciókban is szerepelt, egy asztrofizikust formált meg A holló és az Én, a robot rendezőjének, Alex Proyasnak misztikus filmmel ötvözött katasztrófafilmjében. A sztori szerint egy furcsa kislány 1959-ben, amikor a suliban iskolai feladatként időkapszulát készítenek, egy megmagyarázhatatlan számsort tartalmazó papírt rak bele a maga kapszulájába. A kis szeretetcsomagot ötven évvel később, az időkapszulák felbontásakor pont egy asztrofizikusnak a kisfia kapja meg, és az apa rájön, mire utalnak a számok: az elmúlt ötven év összes nagy természeti katasztrófájának időpontját és az elhunytak számát jelölik. És három dátum még hátra van, a legutolsó pedig minden bizonnyal a végső, mindent elpusztító nagy világégés lesz. A Képlet ugyan meglehetősen nyomtalanul múlt el a filmtörténelemben, de egyik üzenete abszolút érvényes lehet ma is, mindazoknak, akik szerint a klímakatasztrófa emlegetése minden alapot nélkülöző hangulatkeltés: attól még, hogy valaki paranoiás, még lehet igaza...

A leghosszabb utat bemutató: Snowpiercer (2013)

A dél-koreai Bong Joon-ho nyugati sztárokkal (köztük például Amerika Kapitánnyal, azaz Chris Evansszel és az ezúttal is felismerhetetlenre maszkírozott Tilda Swintonnal) forgatott agymenése nyomasztó disztópikus sci-fi, lebilincselő thriller, pörgős akciófilm és pengeéles társadalmi szatíra egyben, amelynek nemcsak zsáner-, de jellemváltásai és fordulatai is hajmeresztőek. A műnek már a nyitányában láthatjuk, hova vezethet az emberi felelőtlenség. 2031-ben járunk, és már 17 éve jégkorszak uralkodik a Földön: 2014-ben ugyanis a tudósok egy radikális megoldással akarták helyrehozni a globális felmelegedés okozta károkat, az akció azonban túl jól sikerült, és bolygónk annyira kihűlt, hogy alkalmatlanná vált az emberi életre. A katasztrófa túlélői a Snowpiercer nevű óriási, önfenntartó vonatszörnyeteg utasaiként keringenek a Föld körül, kegyetlen kasztrendszerben élve. A drága pénzért jegyet váltott gazdagok a jármű első szekciójában dőzsölnek, a potyautasként feljutott szegények pedig a hátsó traktusban élnek rabszolgaként – a két csoport összecsapása elkerülhetetlen…

A legpontosabb: 2012 (2009)

A Holnapután rendezője, Roland Emmerich öt évvel nagyszabású katasztrófafilmje után rendezett még egy nagyszabású katasztrófafilmet, ezúttal is a közelgő pusztulásról, ám most egy visszafordíthatatlan, már a maják által megjósolt eseményről, nevezetesen a világvégéről. Holnapután helyett ráadásul a 2012-ben ábrázolt katasztrófa jelen időben, most történik, és már megállítani sem lehet, legfeljebb menekülni előle – legalábbis a gazdagoknak és kiváltságosoknak. A 2012 ugyanis – egy kisember, a John Cusack által alakított író, Jackson Curtis és családja alakján keresztül – azt is bemutatja, hogy a világ vezetői titokban bárkát építenek, hogy az emberiség egy kis, jól megválogatott része azért túlélje a Föld pusztulását. A legnagyobb telitalálat mégis a film szlogenje:

„A maják megjósolták, a tudomány igazolta, mi mégsem hittük el. Pedig igaz”

– a maja próféciára vonatkozót leszámítva mindez abszolút stimmel a klímaszkeptikusokra.

A legszebb: Csillagok között (2014)

Christopher Nolan impresszív sci-fije szerint egy ökológiai katasztrófa következtében bolygónk hamarosan alkalmatlanná válik az emberi életre: a Földön – nyilvánvalóan az emberek kártékony tevékenységének utóhatásaként – porviharok pusztítanak, és a penész lassan az utolsó megmaradt haszonnövényt, a kukoricát is elpusztítja, miközben egyre fogy az oxigén. Ezért tudósok kis csoportja, a bátor pilóta, Cooper (Matthew McConaughey) vezetésével új élőhely keresésére indul a világűrben. Az összeállításunkban szereplő filmek közül művészileg egyértelműen a Csillagok között lép túl leginkább a kiindulópontként szolgáló klímakatasztrófa témáján, és főhősének alakján keresztül a kicsiben is a nagyot, az egyénben is a végtelent keresi; s habár a filmvégi, Pauolo Coelho munkásságával vetekedő szeretetüzenet idealizmusa sokaknál kiverte a biztosítékot, nem vitatható el, hogy a Csillagok közöttben Nolan űrállomást, sőt időt és dimenziót építő hősei segítségével eljutott az emberiség végső kérdéseihez, és az emberről magáról rajzolt mozgó (ön)arcképet.

(via IMDb, Gizmodo, TV GO)