Persze a műfaj hivatalosan kísértetházat emleget, de a kedves és népes spanyol család egy régi polgári lakásba költözik, hogy már az első este kitörje őket a frász az előző lakó miatt.
Hiányzik a mozi nekem is, mint mindenki másnak. Mert persze, nézhetünk filmet otthon is, ezernyit ad a tévé, a mozicsatornák meg pláne, de ezek többnyire már ezerszer lejátszott, régi kedvencek, vagy olyanok, amiket amúgy sem néznénk meg. Az új film hiányzik, de nagyon, az újdonság és a meglepetés ereje, hogy ne tudjam előre, mit fogok látni, és, bár a műfaj ezernyi kliséjét hozza, A rémület háza szerencsére meg tud lepni.
A spanyolok jók a horrorban, de ők nem annyira a brutalitásra mennek rá, mint a franciák, hanem a hangulatra. Ha valaki kicsit nosztalgiázni akar, spanyol volt az Árvaház (2007), a [Rec] , (2007), az Amíg alszol (2011) vagy a Julia szemei, szóval van arrafelé hagyománya a dolognak. És a katalán Albert Pintó (Megölni Istent) ezt a nemes hagyományt folytatja filmjében, ahol nagyságrendekkel több sötét sarok, kopott kereszt, koszos tükör és ódon lépcső van, mint amennyit az adott lakás alaprajza és berendezése a józan ész határain belül indokolna. Ráadásul a hetvenes évek közepén járunk Madridban, kicsit arra is számítottam, hogy az utcán megpillantjuk a fiatal Pedro Almodóvart valami botrányos cuccban, de elsőként a jóravaló Olmedo családdal ismerkedünk meg. Sokan vannak, anyuka, apuka, nagymama, nagylány, nagyfiú és persze egy kisfiú, mert minden horrorba kell egy kisgyerek.
Olmedóék jókora polgári lakásba költöznek be, ami egy ideje üresen áll, és teli van az előző lakó holmijaival. És mint tudjuk, az előző lakóval mindig gond van, mert rosszul kötötte be a vezetéket, nem fizetett közös költséget és ezt elfelejtette elmondani, vagy ronda foltokat hagyott a tapétán. Itt most kicsit másról van szó, és ez a valami akar valamit, elsősorban a kisfiútól, de a család többi tagjától is, akik lassan kezdenek szétesni. Persze tudjuk, mire számítsunk, és nagyjából azt is, mit akar az izé és mi lesz a vége, de ez azért elég jól van megcsinálva ahhoz, hogy ne tucat darab legyen – ezzel a kiindulóponttal akár az is lehetett volna. Egyrészt a család jó, jól van összerakva, rengeteg elcseppentett információval és ügyesen felépített viszonyrendszerrel – más körülmények között és más forgatókönyvvel ez a család ebben a házban akár egy vígjátékot is lenyomhatott volna -, és itt tényleg az egzisztenciájukról van szó, valódi munkahellyel, valódi problémákkal, nem úgy, mint a legtöbb amerikai horrorban. Nehéz bárkit is kiemelni, mert olyan jó arcokat talált a rendező, de a nagylányt játszó Begoña Vargas tényleg emlékezetes.
Másrészt az egész baromi jól néz ki, főleg, ha szeretjük a retrót. Egyrészt ott van az ódon lakás ódon berendezése, amitől minden régiségkereskedőnek kisebb orgazmusa támad már az első pillantásra is, aztán ott van a hetvenes évek jellegzetes tárgykultúrája, ami persze üres háttér maradna, ha nem használnák jól. Albert Pintó szinte mindent jól használ, csak párszor vét. Nekem zavaró volt, ahogy a tévét, mint a Rossz eszközét használta, mert van különbség a jól ismert műfaji elem, van az elkoptatott klisé, és van két kívülálló, akiket nem túl elegánsan gyömöszöltek a történetbe, de a többitől tényleg kirázott a hideg. Ami azt illeti, a szokásosnál jobban féltem ezen a filmen. Persze ebben az is benne van, hogy megannyi hét otthonlét után különösen hideglelős, ha minden sarokban valami visszataszító és gonosz bujkál. Ráadásul még egy pici csavart is kapunk a gonosz erő természetét illetően – ami szokás szerint addig ijesztő, amíg nem látjuk -, és nem véletlen, hogy pont a 70-es években, a Franco diktatúra idején járunk, és nem véletlen hoztam fel a fiatal Pedro Almodóvart sem.
Csak érdekesség, hogy úgy hirdetik a filmet, hogy megtörtént események alapján készült, és Madridban valóban található egy Manuela Malasaña nevű utca, csakhogy a házak számozása véget ér 30-nál, olyan, hogy 32-es házszám nem létezik. Az A rémület háza megtekinthető a hazai forgalmazó, az ADS saját mozicsatornáján.
Értékelés: 7/10
