Gázláng (1944)

George Cukor Gázlángját ugyanabban az évben mutatták be, mint Hitchcock Mentőcsónak című munkáját, két Hitchcock-sztárral, Ingrid Bergmannal (aki a direktor későbbi, Elbűvölve, Forgószél és A Baktérítő alatt című műveiben szerepelt) és Joseph Cottonnal (A gyanú árnyékában, A Baktérítő alatt) a főbb szerepekben. A film sztorija szerint egy fiatal nő (Bergman) újdonsült férjével (Charles Boyer) beköltözik abba a házba, ahol korábban meggyilkolták a nagynénjét, majd furcsa eseményeket és jelenségeket kezd el tapasztalni, melyek hatására szép lassan saját épelméjűségét is megkérdőjelezi.

A Gázláng a férjhez kapcsolódó bizonytalanság motívuma miatt Hitchcock első hollywoodi munkái, A Manderlay-ház asszonya és a Gyanakvó szerelem egyértelmű hatását mutatja, és csaknem ugyanolyan jól használja a suspense-t és a feszültségkeltés egyéb fogásait, mint a mester. Legnagyobb vívmánya mégis az, hogy olyan ikonikussá vált, hogy elneveztek róla egy pszichológiai jelenséget: a gázlángozást, azaz azt a manipulációs technikát, amikor egy másik ember folyamatosan aláássa a józan eszedbe vetett hited, sőt megpróbálja elhitetni veled, hogy megőrültél.

Ördöngösök (1955)

A francia Henri-Georges Clouzot filmjével kapcsolatban Hitchockkal összefüggésben az a legérdekesebb, hogy nemcsak ő is rendezhette volna, de majdnem ő is rendezte. Hitchcock ugyanis meg akarta szerezni a mű alapjául szolgáló könyv, a Pierre Boileau – Thomas Narcejac szerzőpáros Celle qui n’était plus című regényének megfilmesítési jogait, csak addigra Clouzot már elhappolta az orra elől. Az Ördöngösök egyébként tényleg Hitchcock kamerájára való darab: arról szól, hogy egy szadista iskolaigazgató ellen összefog a felesége és a férfi szeretője, hogy meggyilkolják – csakhogy a holttest eltűnik, egyre több különös esemény történik, a végén pedig egy olyan brutális csavart láthatunk, amit a borzongatás nagymestere is megirigyelhetne.

amelynek sötét tónusa egyik leghíresebb alkotását, a Psychót is inspirálta. Boileau és Narcejac egyébként úgy kárpótolta a hoppon maradt Hitchcockot, hogy későbbi regényüket, a D'entre les morts-ot kifejezetten neki szánták, és a rendező az alapján forgatta másik leghíresebb művét, a Szédülést – így nézőként mi egyértelműen csak nyertünk rajta, hogy nem jött össze a Hitchcock által rendezett Ördöngösök.

Kamerales (1960)

A harmincas-negyvenes évek meghatározó brit filmese, Michael Powell (A bagdadi tolvaj, Vörös cipellők, Blimp ezredes élete és halála, Fekete nárcisz) által rendezett Kamerales ugyanabban az évben készült, mint a Psycho, s habár ez a pszichothrillernek, az pedig a slashernek lett a kulcsdarabja, alapvető hasonlóság figyelhető meg a két mű között, ami a szubjektív kamera használatát és a negatív hőssel való azonosulást illeti. Csak míg Hitchcock alkotásában mindössze egy-egy beállítás erejéig azonosulunk a pszichopata figurával, addig Powell remekművének egy sorozatgyilkos a főhőse.

Az elmebeteg gyilkossal való nézői azonosulás legfőbb eszköze, hogy gyakran kerülünk azonos pozícióba vele. A főhős, Mark hivatását tekintve filmes: nappal egy filmstúdiónál segédoperatőr/fővilágosító, éjszaka pedig saját cinema verité dokumentumfilmjén dolgozik, melynek során kameraállványának pengeélesre fent végével nőket gyilkol, akiknek haláltusáját rögzíti is gyilkos gépével. Ezeket a furmányos gyilkosságokat nem egyszer Markkal együtt, az ő kameráján keresztül nézzük végig, majd a hőssel együtt vissza is nézzük magánvetítőjében. Ezzel az aktussal a filmkészítés (és a filmnézés is!) perverzióvá és gaztetté válik – ez a kegyetlen önreflexió pedig annyira kiverte a biztosítékot a korabeli közönségnél, hogy a Kamerales csak hosszú évtizedek után foglalhatta el jól megérdemelt helyét a filmkánonban.

Amerikai fogócska (1963)

Az Ének az esőben rendezőjeként ismert Stanley Donen filmje az igazi, esszenciális hitchcocki ihletésű alkotás. Van benne thriller, azaz bűntény, izgalom és borzongás, de van benne humor és romantika is. A férje halálából még fel sem ocsúdó főhősnő (Audrey Hepburn) nem elég, hogy megtudja, hogy az elhunyt gonosztevő volt, de egykori tettestársai elkezdik rajta keresni azt a több százezer dollárt, amit együtt lovasítottak meg. Szerencsére az özvegy körül elkezd sertepertélni egy jóképű és segítőkész idegen is – de nem biztos, hogy minden hátsó szándék nélkül.

A jóféle fordulatok és csavarok mellett az Amerikai fogócska alkotói vizuálisan és technikailag is sokat merítenek Hitchcocktól: a fény és az árnyék intenzív használata (főleg a tetőn zajló küzdelem és az éjszakai metrós üldözés jelenetében), illetve a lépcsők és liftek kreatív megjelenítése is arról árulkodik, hogy

jó pár filmet láttak a thriller mesterétől.

Az i-re a pontot pedig Cary Grant szerepeltetése teszi fel, aki a Forgószéltől kezdve az Észak-északnyugatig számos fontos Hitchcock-filmben játszott.

Nővérek (1972)

Brian De Palma művészetére hatalmas befolyással volt Alfred Hitchcock: nem túlzás azt állítani, hogy De Palma egy sor konkrét Hitchcock-hommage-t rendezett. Ezek közül az első a sorban a Nővérek volt, amelyben egy bájos fotómodell és a vele szemben lakó riporternő keveredik véres eseményekbe, amikben fontos szerepet kap egy meggyilkolt férfi és egy leválasztott sziámi iker is. A doppelgänger-tematikát zsigeri erővel alkalmazó Nővérek egyszerre idézi meg a Psychót, a Hátsó ablakot, A kötél című filmet és látomásos, szürreális utolsó felvonásával még az Elbűvölve című alkotást is.

A Hitchcock-utánérzést még tovább erősíti, hogy a film zeneszerzője az a Bernard Herrmann volt, aki összesen hét Hitchcock-munka (Szédülés, Psycho, Észak-északnyugat, Bajok Harryvel, Marnie, A tévedés áldozata, Az ember, aki túl sokat tudott) zenéjét is szerezte. Brian De Palma további, Hitchcock igézetében készült művei közé pedig

Dobjuk ki anyut a vonatból! (1987)

Ahogy az fentebb is szerepelt,

Hitchcock a thriller mellett a humorhoz is értett,

így kifejezetten sötét vagy épp melankolikus munkái mellett vannak szép számmal a bűnügyi filmet és a vígjátékot vagy épp a romkomot vegyítő munkái is (például a Londoni randevú, a Fogjunk tolvajt! vagy a Bajok Harryvel). Danny DeVito bemutatkozó rendezése pedig elsősorban a direktor alkotásainak vicces oldalát idézi meg, miközben konkrétan is felhasználja az Idegenek a vonaton cselekményét.

A film főhőse egy kreatív írást oktató író, akinek teljesen tönkretette az életét, hogy volt felesége ellopta a regényét, és a saját neve alatt megjelentetve meggazdagodott belőle. Egyik hallgatója egy szép nap azzal fordul hozzá, hogy szívesen elteszi láb alól a férfi által olyannyira gyűlölt asszonyt – ha az cserébe megöli az anyukáját, aki viszont az ő életét teszi pokollá. Hősünk azt hiszi, az idétlen kis figura (DeVito játssza) viccel – amíg ki nem derül, hogy valaki tényleg megölte az exét. DeVito figurája a filmben az Idegenek a vonaton című Hitchcock-filmből veszi a „cseregyilok” ötletét, és innentől kezdve a komédia annak paródiájaként is működik, de közben megállja a helyét hitchcocki thriller(vígjáték)ként is.

Tökéletes gyilkosság (1998)

A kilencvenes évek egyik sikerrendezője, Andrew Davis (Úszó erőd, A szökevény, Láncreakció) a Tökéletes gyilkossággal tette fel a koronát bűnfilmes munkásságára, hiszen utána már csak olyasmit rendezett, mint a Stanley, a szerencse fia vagy a Hullámtörők. A Michael Douglas, Gwyneth Paltrow és Viggo Mortensen főszereplésével forgatott thriller pedig már csak azért is olyan remek hitchcocki darab, mivel a mester 1954-es, Gyilkosság telefonhívásra című alkotásának a remake-je – vagy legalábbis ugyanazon a színdarabon alapul, mint az.

És ami azt illeti, a Tökéletes gyilkosság az elődeihez képest egy sokkal ütősebb high concepttel dobja fel az eredeti ötletet: miközben a színmű és a Hithcock-film csupán azt az alaphelyzetet viszi végig, hogy egy férj, miután rájön, hogy gazdag felesége megcsalja, felbérel valakit, hogy ölje meg a nőt, Davis művében a bérgyilkos nem más, mint maga a szerető, ami elképesztő feszültséget ad a látottaknak. A hitchcocki ihletés mellett a Tökéletes gyilkosság szépen illeszkedik a kilencvenes évek erotikusthriller-vonulatába is (bár kétségtelenül a visszafogottabb darabok közé tartozik), a férjet alakító Michael Douglas pedig olyan kiválóan hozza a számító és hideg szemétládát, hogy öröm nézni.

(via Taste of Cinema, est.hu, Filmvilág)