Pontosan 55 éve, 1969. július 20-án két amerikai űrhajós, Neil Armstrong és Buzz Aldrin a Hold innenső oldalának felszínére lépett, kitűzték az amerikai zászlót, 2 és fél órás sétát tettek, kőzeteket gyűjtöttek, majd visszaszálltak a holdkompra, amivel visszatértek az Apollo-11 űrhajóra. Mindez hatalmas tudományos teljesítmény volt és a hidegháború egyik sarokköve, hiszen az űrkutatásban addig élen járó szovjeteket először sikerült beelőzni. Akik a tőlük megszokott módon hamar dezinformációs kampányba kezdtek, mondván, azt, amit az egész világ a tévében látott, egy stúdióban vették fel itt lent, a Földön. És lehet, hogy igazuk volt?

A holdra szállás elképesztően fontos volt az amerikaiak számára, akiknek hihetetlen technikai és logisztikai akadályokat kellett leküzdeniük, halálos balesetek is történtek, így megingott a projekt támogatása mind a nagyközönség, mind a politikai vezetés szemében. Ezért bérelnek fel a legfelsőbb körök egy rámenős PR szakembert, Kelly Jonest (Scarlett Johansson), aki hamar népszerűvé és vonzóvá teszi a projektet és a NASÁ-t, szponzorokat és politikai támogatókat szerez. Az ezzel járó csúsztatásokat és kisebb hazugságokat nem nézi jó szemmel a kilövést irányító egykori pilóta Cole Davis (Channing Tatum), aki a marketing helyett a munkára koncentrálna, pedig ő és Kelly nyilvánvalóan vonzódnak egymáshoz.

Aztán jön a nagy hazugság:

a kormány embere (Woody Harrelson) arra utasítja a lányt, hogy az űrállomás egyik félreeső hangárjában titokban rendezze meg a saját holdra szállását, amit szükség esetén levetíthetnek, ha az igazi küldetés kudarcot vall.

A marketinges romcomos szállal nem is lenne gond, érdekes, ahogy vonzóvá teszik és eladják az űrkutatást, ahogy az űrbéli küldetésre való készülés is az, még akkor is, ha ez a rész is iszonyú vontatott. Aztán a kamu holdra szállással egy teljesen más film kezdődik, ami leginkább a szélhámos történetek logikáját követi, már amikor bármilyen logikát követ, mert egy ponton túl az egésznek nincs semmi értelme. Vigyázat, spoiler következik! A gonosz terv ugyanis a következő, a tévében a stúdióban élőben felvett képet játsszák az űrhajósok igazi hangsávja alá, így ha baj van, a világ mindenképpen lát egy holdra szállást, ha hamisat is. És ez egy marhaság, hiszen az űrhajósok hangjából kiderülne, ha baj van, mondjuk üvöltenének a torkuk szakadtából, hogy ég minden, vagy hallanánk egy robbanást. És ezt feltehetőleg a készítők is tudták, mert nyilván nem olyan hülyék, hogy ezt ne lássák át két lépésből, inkább a nézőket becsülik le nagyon.

Abból indultak ki, hogy Channing Tatum szép férfi, Scarlett Johansson jó nő, Harrelson meg vicces, így a teljes népesség le van fedve, a kockáknak meg ott van az űrhajózás, oszt csókolom. Az egyszerűséggel, a levágott sarkokkal nincs különösebb gond, vagy mondjuk úgy, hogy ezt már rég megszoktuk, akkor van baj, ha ez feltűnően látszik. Most nagyon látszik,

részben a gagyi sztorinak, részben a rossz tempónak, helytelen arányoknak köszönhetően.

Nyilván nehéz a szerelmi szálat, az igaz történetet és a duplacsavaros átverést a megfelelő módon vegyíteni – nem is lett volna muszáj, de ha már így döntöttek –, és ilyenkor kell a megfelelő ritmusérzék, hogy a zötyögős, nehézkes részeket át tudjuk gyorsan tekerni, a jobban sikerülteket meg ki lehessen emelni. Hát ebből a ritmusérzékből csak nagyon kevés jutott a készítőknek, ami azért ironikus, mert a játékidő jelentős része elmegy a kamu holdra szállást levezénylő extravagáns rendező (Jim Rash) hisztizésével arról, milyen kevés eszköz adatott meg számára ahhoz, hogy valami remek dolgot alkosson.

Nem hiszem, hogy a régi motoros valódi rendezőnek, Greg Berlantinak (Kszi, Simon) pont „eszközhiánya” lett volna, nagy sztárokkal, remek helyszíneken egy tisztességes költségvetéssel dolgozhatott, csak nem tudott ebből sokat kihozni. Ami tökéletesen látszik Tatum félgőzzel leadott munkáján és Johansson minden meggyőződés nélküli alakításán is, pedig őket amúgy szeretjük is.

Értékelés: 5/10