Hidd el, nem akarsz Jack hűtőkamrájába bepillantani, nem akarod megismerni Jack mindennapjait, és főleg nem akarsz bemenni abba a címbéli házba, amit ő épített!
Emlékszem, milyen letaglózó hatással volt rám, amikor először olvastam Bret Easton Ellis Amerikai pszichóját, az a szinte hányaveti mód, ahogy a könyv hőse gyilkosságairól mesél, az iszonyatos részletek és a hihetetlen brutalitás. Mégsem tudtam letenni, egy éjszaka alatt végeztem vele, mert az van, hogy szeretjük a sorozatgyilkosokat. Persze, elítéljük és megvetjük őket, elborzadunk azon, amit csinálnak, de képtelenek vagyunk elmenni a tény mellett, hogy képesek élvezettel megtörni a legnagyobb tabut, embert, nőt és kisgyereket ölni. És ha mindezt egy fiktív karakter teszi, aki csupán a rendező és/vagy a forgatókönyvíró elmeszüleménye, akkor már rendszerint nem is kell izgulnunk azon, hogy erkölcstelen dolog-e egy erkölcstelen gyilkos tetteit néznünk, ne adj isten drukkolni neki.
Lars von Trier ennél is messzebb megy, és életműve ismeretében ezen nem is csodálkozunk. Hőse, a címbéli Jack egy ismeretlennek meséli el „munkásságát”, abból 5, de inkább jóval több epizódot emelve ki. Megtudjuk, egyik első „munkájaként” hogyan végzett az őt folyamatosan zrikáló, idegesítő Uma Thurmannel, majd egy pénzéhes háziasszonnyal, egy kedves családdal – egy hiszékeny anyuka és két kisgyereke -, akik azt hitték, piknikezni hívta őket az erdőbe, majd butuska barátnőjét vágja miszlikre. És Jack közben folyamatosan dumál, önelemez, historizál, az alkotásról és a tökéletességről szónokol, miközben egyre jobban elrugaszkodik a valóságtól, és egyre kevésbé óvatos. Ahogy az sorozatgyilkoséknál lenni szokott, gondolom én, de az erőszak és maga a karakter is, aki a történet végén szó szerint alászáll a pokolba, hiszen beszélgetőtársa nem más, mint Vergilius (Bruno Ganz), aki Dantét kalauzolta a legmélyebb bugyrokba az Isteni színjátékban, csak ürügy a rendező-forgatókönyvíró von Trier számára.
Ürügy elsősorban az alkotás kedvéért való alkotásra, és főleg a botránykeltésre. „Autoerotikus egomasszázs” - írta találóan egy kritikus A ház, amit Jack építettről, hiszen von Trier nyilvánvalóan hazabeszél, amikor a teremtés és a művészet felsőbbrendűségéről értekezik, és ezt nem is titkolja, hiszen még önmagától is idéz korábbi filmjei képsoraival. Provokál, amikor Hitlert és Mussolinit – és kisebb mértékben Sztálint - ikonként állítja be, vagy amikor a II. világháború egyik német repülőgépe, a náci terrorbombázások egyik hírhedt eszköze, a Stuka zuhanóbombázó tökéletességéről és szépségéről mesél. És a kritikus ilyenkor kissé zavarban van, mert nehéz eldönteni, hogy von Trier tényleg CSAK provokál, vagy saját gondolatait, meggyőződését osztja meg velünk látszólag idézőjelébe téve – például a nőkről, akik szerinte „jobb áldozatok”.
Hajlok az utóbbira verzióra, miszerint von Trier tényleg ezt gondolja, ám igyekeztem a filmet filmként nézni, nem a rendező játékszereként, és ez elég sokáig működött is – igaz, a maga 155 percével van a sztorinak merre kifutnia. Régi kedvencünk, Matt Dillon tökéletes a szerepre, hol mániákus, hol számító és hidegvérű, hol megnyerő és persze néha iszonytató. Azt most baromira nem akarom leírni, hogy „jó őt nézni”, de van a játékában és a figurájában valami hipnotikus. Von Trier most nem egy központi női karakter kínoz a játékidő teljes hosszában, hanem többet is, és látszólag mind megérdemli a sorsát – a Riley Keough játszotta barátnő mindössze azért, mert butuska. Von Trier pedig széttárja a kezét, mondván, a gonosz tényleg ott lakik az emberekben, a nőket pedig tényleg könnyebb leölni, szóval ő csak megmondja a tutit, és azt is művészien mondja meg, sőt, tökéletesen, mert ő egy isten adta zseni, már ha van isten, mert erről a kérdésről még később kell döntenie.
És igaz, hogy az emberiség önmaga elleni bűneinek lajstroma végtelen, egy 35 kilós nőt pedig könnyebb legyőzni, mint egy 80 kilós férfit, de ezzel von Trier semmi újat nem mond. És néha hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az igazán tehetséges művész többet engedhet meg magának, ha az, amit csinál, nem öncélú. Ez öncélú, még akkor is, ha a film nagyjából 125 perce parádésan van megcsinálva, a legvége, a szó szerinti pokoljárás viszont olyan zavarba ejtően rossz – és zavarba ejtő -, hogy az IGAZÁN tehetséges jelzőn is kicsit elgondolkodtam.
Értékelés: 7/0
