A tanú teste (1993)

Az Elemi ösztön (1992) elképesztő sikere után mindenki erotikus thrillert akart csinálni, csak hát nem mindenkiben volt meg ehhez a tehetség vagy a testi adottság. Az A tanú testét rendező Uli Edelben a tehetség volt híján, Madonnában pedig a kifinomult  szexualitás – és nyilván a  tehetség is. Az énekesnő évek óta a nyers erotika megtestesítője volt, szexszimbólum, aki soha semmit nem rejtett el, így ilyen szempontból nem sok titokzatosság lengte körül, ami itt alapkörülmény lett volna.

Bárki bármit mond, ő nem csapnivaló színésznő, de sok mindent nem tud eljátszani.

 Itt egy olyan nőt alakít, aki a testével öl, egy idős férfit hajszolt szex közben a halálba, majd a védőügyvédjét (Willem Dafoe) veszi célba. Az egésznek nincs egy meggyőző pillanata, és bár annak idején sok kamasz állította meg a videóján azokat a jeleneteket, ahol az énekesnő ledobja a textilt, az egészben nem sok erotika volt, közte és Dafoe között pedig semmi kémia nem volt. Később kiderült, hogy Madonna már a forgatás elején kirúgta a színészoktatóját, annyira bízott magában – nem kellett volna. Kapott is egy Arany Málna-díjat legrosszabb színésznőként. Igaz, magát a filmet is szinte minden kategóriában jelölték a díjra.

Ford Fairlane kalandjai (1990)

Andrew Dice Clay nagyszájú standup komikusként kezdte, hamar be is futott, 1990 februárjában két egymás követő estén is fellépett a Madison Square Gardenben, és ezt korábban egyetlen komikus sem tudta elérni. Úgy tűnt, megérett egy jó kis filmszerepre, és így kapta meg Ford Fairlane címszerepét. A mocskos szájú magánnyomozó alakja passzolt rá, de ez nem volt véletlen, gyakorlatilag önmagát játszotta, és nem sokat segített, hogy ehhez egy csapnivaló sztorit kapott egy teljesen esetleges, széthulló cselekménnyel. Roger Ebert egy csillagot adott a filmnek, így indokolva pontozását.

"Egy klubban vagy a színpadon mocskos szájjal és rasszista poénokkal le lehet kötni a közönséget, akik azért nevetnek, mert éppen nem rajtuk gúnyolódnak, de a mozi sötétjében ülve inkább megdöbbenünk, mint szórakozunk."

Bemutatása idején a film óriásit bukott, éppen csak visszahozta a gyártási költséget és három Arany Málnát is kapott: legrosszabb főszereplő (Andrew Dice Clay), legrosszabb film és legrosszabb forgatókönyv kategóriákban. Nálunk – a spanyoloknál és a norvégoknál  - viszont kultfilm lett a mocskos szájú vígjáték,  ami nálunk a zseniális szinkronnak köszönhető (Vajda István szinkronrendező és Schéry András magyar szövege), no meg a merész szereposztásnak, hiszen Nagy Feró telitalálat volt, részben azért, mert nem ez az ő bevett terepe.

Állj, vagy lő a mamám! (1992)

A Rocky V. (1990) megjelenése után Sylvester Stallone úgy érezte, szívesen kipróbálná magát másban, és gyors egymásutánban két vígjátékot is csinált. Az Oscart (1991), amit még valahogy elvitt a hátán a többi színész és az épkézláb forgatókönyv és az Állj, vagy lő a mamám!-ot (1992), amit már semmi sem mentett. Bár jó az egymondatos beszólásokban, Stallone egyszerűen nem tud direkt vicces lenni, pláne egy egész filmen át. Roger Ebert, aki nagylelkűen a négyből fél csillaggal tüntette ki, nem sok pozitívumot fűzött a filmhez.

„Felfoghatatlan hülyeség, olyan kétségbeesett erőfeszítés, amely során még a rendszerint önbizalomtól duzzadó Sylvester Stallone is elkeseredni látszik.”

Az Arany Málna bizottság osztotta véleményét, mind Stallone, mind a film és a mamát játszó Estelle Getty megkapta a díjat. Később, amikor Stallonét megkérdezték, van-e olyan film, amit azóta megbánt, azonnal az Állj, vagy lő mamám!-at és az Oscart hozta fel. E két film után Stallone azonnal visszatért a megszokott akcióhős szerepeihez, a következő két évben elkészítve A pusztítót (1993) és a Cliffhanger - Függő játszmát (1993).

Sliver (1993)

Sharon Stone nemrég fejezte be a már emelgetett Elemi ösztönt, és csak pár évre volt Oscar-díjra jelölt alakításától a Casinóban, amikor szerepelt a Sliverben, egy újabb erotikus thrillerben, egy sematikus 90-es évekbeli „kanos drámában”, csupasz keblekkel és fenekekkel, illetve borzasztó alakításokkal. A cselekmény, ami elsősorban a megfigyelésről és a kukkolásról szólt egy New York-i bérházban, hajszálvékony volt, a kémia Stone a másik főszereplő, William Baldwin pedig egyszerűen nem létezett. Azt mindenki tudta, hogy Baldwin csapnivaló színész, de azt senki sem sejtette, hogy képes lerántani a jóval tehetségesebb Stone-t is a saját szintjére,

és a kritikusok a színésznővel voltak kegyetlenebbek.

Ő a saját bevallása szerint is rosszul, mereven játszott, de csak hosszú évekkel később, önéletrajzi könyvében árulta el, miért. Robert Evans producer ugyanis azt követelte tőle, hogy feküdjön le Baldwinnal, hátha az attól majd jobban  játszik, és amikor erre nemet mondott, megromlott a viszony közte és Evans között, ez kihatott a játékára is. A rossz kritikák ellenére a film 100 millió dollárt hozott világszerte, elsősorban Stone hírnevének köszönhetően – és mert az emberek valami pikánsra vágytak.

Sharon Stone megnevezte a producert, aki arra kérte, bújjon ágyba William Baldwinnal

Az illető Robert Evans volt, aki úgy gondolta, ha nincs meg a két főszereplő közt a kémia, akkor bukás lesz a Sliver című thriller.

Tovább

Wild Wild West – Vadiúj Vadnyugat (1999)

A Men in Black kirobbanó sikere után Barry Sonnenfeld rendező joggal gondolhatta úgy, hogy az üstökösként felfelé ívelő karrierrel büszkélkedő Will Smith-szel (aki ekkor már olyan blockbustereket tudhatott a háta mögött, mint a Bad Boys - Mire jók a rosszfiúk? és A függetlenség napja) bármihez nyúlnak, arannyá fog változni. Nos, a Wild Wild West ehhez képest

minden idők egyik legcsúfosabb hollywoodi bukása lett,

pedig olyan híres sztárok mutatták be a csodálatos gőzmasinériák mentén újragondolt Vadnyugatot Smith mellett, mint Kevin Kline, Salma Hayek és Kenneth Branagh. A kritikusok azonban sajnos nagyon lehúzták a Vadiúj Vadnyugatot, pedig nagy kérdés, hogy hogyan lehet utálni egy olyan filmet, amelynek az utolsó felvonásában minden előzmény nélkül felbukkan a semmiből egy óriási, gőzmeghajtású mechanikus pók? Maga Smith főleg azért kapott kritikát, mert képtelen volt „eladni” a karakterét, a címadó James T. West nevű háborús veteránt.

„A furcsán tragikus háttértörténet ellenére sem derül ki számunkra, hogy egyáltalán kicsoda ez a figura”

– írta egy kritikus. Smith megúszta az Arany málnát alakításáért – de kapott egy másikat cserébe a legrosszabb eredeti filmdal kategóriában, megosztva Stevie Wonderrel és Kool Moe Dee-vel, akik fel is tűntek a dalban, ami tényleg olyan, mint a macskanyávogás egy téli hajnalon.

Sztriptíz (1996)

Mondtuk már, hogy a 90-es években mennyire mentek az erotikus thrillerek? Mert mentek, de minek? Egy csomóan néztek csapnivaló filmeket, hogy a kor olyan menő színésznőit lássák meztelenül, mint mondjuk Demi Moore. Karrierje egyik legnagyobb melléfogásában Moore egy egyedülálló anyát alakít, aki egy miami sztriptízklubban vállal munkát, hogy megkeresse azt a pénzt, ami kislánya - akit Moore lánya, Rumer Willis alakít - felügyeleti jogának visszaszerzéséhez szükséges. A nő üres pillantásokkal és elkeseredett sóhajokkal reagál a sok perverz közeledésére munkája során, és egy ponton úgy tűnik,

a karakter eltűnik, és egy teljesen érdektelen Moore marad csak a helyén.

A Sztriptíz nem elég vicces ahhoz, hogy vígjátékként nézzük, de túl súlytalan ahhoz, hogy dráma legyen, és minden erotikát kiöl belőle a valaha volt egyik leghátborzongatóbb filmes karakter, David Dilbeck kongresszusi képviselő (Burt Reynolds) állandó jelenléte. Deminek egyébként nem volt jó éve, meg is kapta a maga megérdemelt Arany Málnáját, de amolyan dupla megaláztatásként megosztva egy másik filmjével Az esküdttel. Ő úgy érezte, hogy azért büntetik, mert kivívta, hogy ugyanakkora gázsit kapjon, mint a férfi sztárok.

Forrás: looper.com