1. Délidő (1952)

A műfaj, amit megújított: western

Gary Cooper hét Oscar-díjra jelölt klasszikusa alaposan felkavarta a korabeli westernek állóvizét: a formabontó módon valós időben játszódó sztori a politikai felhangok miatt is szokatlan volt a nézők számára, akik imádták vagy gyűlölték a végeredményt. Persze az első csoport nyert: a Délidő egy iszonyatosan nagy hatású, rengetegszer lehivatkozott és utánzott film lett, amely utat mutatott az egész műfaj számára a következő évtizedekre.

A Délidő merészsége többszörösen is kifizetődött. Egyik nagy ellenzőjének, John Wayne-nek például annyira nem tetszettek a film újításai, hogy erre válaszul készítette el a Rio Bravo című alkotást: ami pedig szintén klasszikussá vált – igaz, a hagyományosabb értelemben.

2. 28 nappal később (2002)

A műfaj, amit megújított: zombifilmek

Közhely, hogy a zombik a 28 nappal később előtt még nem tudtak rohanni, Danny Boyle filmje óta viszont már mindig szaladnak mindenhova. A támolygó, agyhalott ragadozókat a brit rendező fejlesztette tovább lassan épülő horrorok gonosztevőiből igazi akciódémonokká, amikkel szemben sokkal inkább talpon kellett lennie az efféle filmek főhőseinek, mint azelőtt bármikor. 

Részben tehát a 28 nappal későbbnek köszönhető, hogy a zombiműfaj még mindig él és virul, ahogy az is, hogy manapság már sokkal egyértelműbb elvinni az efféle filmeket akcióthrilleres irányvonalba a megszokott és megunt ijesztegetések helyett. 

3. Casino Royale (2006)

A műfaj, amit megújított: Bond-filmek

2006-ra már nagyjából előre fejből lehetett tudni, miféle dolgok fognak történni, miután elkezdtünk nézni egy Bond-filmet. A GoldenEye rendezője, Martin Campbell azonban csavart egyet az alapfelálláson azzal, hogy modernebb, 21. századibb fordulatokat adott a sémának Daniel Craig első kalandjában, a Casino Royale-ban. A régimódi, gyakran nevetséges akciójelenetek helyett itt már Bourne-behatású parkour-bajnok volt Bond, illetve a Batman: Kezdődik mintájára a stúdió itt is igyekezett elmélyíteni, igazi tragikus hőssé tenni a popkultúra által agyonhasznált főszereplőt. Emellett Eva Green egy olyan Bond-lányt formált meg Vesper Lynd szerepében, akihez hasonlóan kidolgozott és érdekes nőt ritkán látunk a 007-es oldalán. Gondoljunk bármit is Craig későbbi Bond-filmjeiről, a Casino Royale az egész sorozat kiemelkedő darabja.

4. Prometheus (2012)

A műfaj, amit megújított: űrhorror/slasher

A 2010-es években Ridley Scott és alkotócsapata nagybetűs Idéákkal a fejükben tértek vissza az óriási hatásúvá vált, ezerféle űrslasher által ezerféle módon lemásolt Alien-sztorihoz. Míg a Prometheus cselekményének gerincét a szokásos odamegyünk-felfedezzük-legyilkolnak menetrend adja, az alkotók bőséggel adagolták a vallásról és a mesterséges intelligenciáról szóló, roppant nehezen megválaszolható kérdéseket is, amelyek új szintre emelték az egész rejtélyt. Scotték hozzáállása sok nézőt frusztrált, ám ahogy a PORT több szerzője is leírta már: nem a Prometheusnál kezdődik a rossz film kategóriája.

5. Hétköznapi vámpírok (2014)

A műfaj, amit megújított: vámpírfilmek

Majdnem száz éve jelent meg az eredeti, Murnau-féle Nosferatu, ezóta pedig Hollywoodban minden létező bőrt lehúztak, minden csepp vért kiszívtak a vámpírfilmekből. Robert Eggers tavalyi remake-je például már nem szólt másról, csak a teperésről és a ráfeszülésről: óriási szélmalomharc manapság komolyan vehető, tényleg félelmetes vámpírfilmet csinálni, amelyről elsősorban nem klisék és paródiák jutnak eszünkbe. Éppen ezért volt egyszerre logikus és frissítő Taika Waititi 2014-es nagy dobása, amelyben a hagyományos vámpíros felállást ötvözte az Office-féle áldokumentarista stílussal.

A Hétköznapi vámpírok koncepciójának része a belenyugvás is abba, hogy ezek a vérszopók már soha többé nem lesznek igazán félelmetesek. Ennyi erővel pedig miért ne mutassuk be őket úgy, mintha régóta velünk élő szomszédaink lennének, akiket leráncigál roppant piedesztáljukról a hétköznapi élet monotonitása? Akiknek lakógyűléseket kell tartaniuk, hetente kell járniuk nagybevásárlásra, életük a vérszíváson és a sok éjszakázáson kívül nem is különbözik igazán az emberekétől. Az újítás olyan jól sikerült, hogy a Hétköznapi vámpírok hasonlóan emlékezetes sorozatfeldolgozást is kaphatott, amelyről korábban itt írtunk.

Ezek a vámpírok nem félelmetesek, de félelmetesen rossz lakótársak – Hétköznapi vámpírok sorozatajánló

Utolsó évadához érkezett az utóbbi évtizedek egyik legkreatívabb, legkülönlegesebb sitcomja, a Hétköznapi vámpírok. Még nem késő bepótolni az eddigi részeket – sőt, kifejezetten ajánlandó.

Tovább

6. Bosszúállók: Végtelen háború (2018)

A műfaj, amit megújított: szuperhősfilmek/Marvel-filmek

Nem vagyok különösebben óriási rajongója se a Marvelnek, se a Russo-testvéreknek, se a Bosszúállók: Végtelen háború című filmnek. Azt azonban el kell ismernem, hogy az MCU epikus, összeállós csúcskalandjának első része tartalmaz egy olyan újítást, amely egyszerre fordítja ki az univerzum (és a szuperhősműfaj) megszokott felállását, és egyszerre teszi áramvonalassá, könnyen befogadhatóvá az ezerszereplős filmet: a főgonosz lesz a főszereplő, míg a hősök, akiknek az eddigi filmek és a poszterek alapján szurkolni kellene, narratív értelemben az antagonista szerepet veszik fel.

A Végtelen háborúban Thanos kapja a legteljesebb, legátélhetőbb karakterívet. Ő az, aki el akar érni egy célt (az univerzum felének kiirtását), és őt követi a film, ahogy legyőzi a Bosszúállók által elé görgetett akadályokat. A film érzelmi töltete is elsősorban hozzá, illetve lányával, Gamorával való kapcsolatához kötődik. Ráadásul mint a narratív értelemben vett „hősöknek” általában, neki is meg kell hasonulnia, változnia, átértékelnie a világképét ahhoz, hogy beteljesítse a központi karaktermotivációját. „Megtetted?” – kérdezi a gyermek Gamora. „Mit áldoztál fel?” Thanos válasza: „Mindent.” Ezt nem antagonistának való mondat, hanem tragikus hősnek.

7. In a Violent Nature (2024)

A műfaj, amit megújított: slasher horror

Nagyon nehéz feladat napjainkban igazán jó slasher horrort készíteni (legalábbis olyat, amely a Föld nevű bolygón játszódik), mivel az alműfaj toposzait az elmúlt évtizedek során már bőven rongyosra használta számtalan klasszikus, remake, eltájolt folytatás, utánzat, illetve paródia. Talán a 2022-es X volt az utolsó film, amely képes volt valamennyi eredetiséggel kezelni a „nyaraló fiatalok ott kempingeznek, ahol nagyon-nagyon nem kéne” című koncepciót… egészen addig, amíg tavaly meg nem jelent az In a Violent Nature.

Ez a horrorfilm az elejétől végéig a gyilkos szemszögéből mutatja be ugyanazt a jól ismert mészárlást, amelyet a hetvenes évek óta számtalan alkalommal láttunk. Ez a hozzáállás nemcsak a stílust frissíti fel, hanem lehetőséget ad a filmeseknek arra, hogy a cselekményben is teljesen máshová tegyék a hangsúlyokat, más irányba vigyék el a koncepciót a megszokottól.