November 3-án van a japán kultúra napja, ennek örömére úgy döntöttünk, megkeressük azokat a filmeket, amelyek más-más oldalról, de egyaránt lebilincselően mutatják be a távol-keleti országot a mozgókép eszközeivel.

Godzilla Minus One (2023)

Az egyik legfontosabb mozgóképes japán jellegzetesség a szamurájok, a nindzsák és a gésák mellett természetesen mindenki kedvenc óriáshüllője, Godzilla, aki a Guinness Rekordok Könyvében is szerepel mint a filmtörténet leghosszabb sorozatának alanya. A franchise-ból egy epizódot még annak is illik látnia, aki amúgy nem híve a műfajnak. Most kivételesen nem az 1954-ben bemutatott, ma már kissé poros eredetit ajánljuk, hanem a széria 33. filmjét, amelyet nemcsak a közönség, de a kritika is óriási lelkesedéssel fogadott, és slusszpoénként még a legjobb vizuális Oscar-díjat is elhozta a 250 milliós A galaxis őrzői 3. és a 290 milliós Mission: Impossible – Leszámolás elől.

Ahogy a PORT kritikusa írja, a Godzilla Minus One legnagyobb fegyverténye, hogy karakterei a hollywoodi Godzilla-filmekben biodíszletnek használt szereplőknél sokkal emberibbek és azonosulhatóbbak – vagyis

nemcsak egy öncélú pusztításpornót látunk, hanem egy olyan történetet, amelynek valódi tétje is van."

Tompopo (1985)

Godzilla mellett a japán konyha is világhírű, így bűn lenne az összeállításból kihagyni a gasztrofilmeket. Az 1985-ös Tampopo egyben az egyik legjobb japán vígjáték is, amely két kamionsofőrről szól, akik segítenek egy egyedülálló anyukának, hogy Tokió legnagyobb ramenszakácsává váljon. A "ramen westernként" is emlegetett szatirikus komédia azt vizsgálja, hogy milyen kulturális szerepe van a főzésnek és az étkezésnek a hétköznapi életünkben.

A szexjelenetei miatt csak felnőtteknek ajánlott film nemcsak hogy az egyik legviccesebb film a japán kultúráról,

de a hatása is jelentős: a mai napig számos ramenezőt találni az országban, amelyet a női főszereplő után Tampopónak neveztek el.

A vándorló palota (2004)

Anime nélkül sem lenne teljes ez az összeállítás, pláne, hogy Mijazaki Hajao személyében van a japánoknak egy túlzás nélkül nemzeti kincsnek számító animációs legendájuk. A Ghibli stúdió alkotójának gyakorlatilag bármelyik filmjét feltehetnénk a listára – a legismertebb az Oscar-díjas Chihiro szellemországban –,

de A vándorló palota beválogatásának kiváló apropót ad, hogy húsz évvel a premierje után, december 5-én újra bemutatják a magyar mozik.

A Diana Wynne Jones azonos című könyve alapján készült film főszereplője, mint Mijazakinál oly sokszor, egy kislány, aki egyik kiruccanása alkalmával találkozik Howllal, az elképesztően sármos varázslóval. Kapcsolatukat félreértve az irigy Puszta boszorkánya rettenetes átokkal sújtja Sophie-t: 90 éves öregasszonnyá változtatja őt. A lány teljesen összetörve a pusztába menekül, mígnem véletlenül Howl vándorló palotájára bukkan. Kilétét eltitkolva felveteti magát takarítónőnek a palotába. A rejtélyes és energikus hölgy rövidesen élettel tölti meg az ódon kastély szobáit, melyben csak Markl, a varázsló pelyhes szakállú tanítványa, és a házat kormányzó tűzdémon, Calcifer lakik. Ez az a hely, ahol Sophie végre kibontakoztathatja tehetségét, és különleges csodákra lesz képes.

Távozások (2008)

A japán kultúrának más a viszonya a halálhoz, mint a nyugatinak, amit Yojiro Takita Oscar-díjig jutó drámája is gyönyörűen illusztrál. A film főszereplője, Daigo az egyik tokiói nagyzenekar csellistája, aki egyik napról a másikra munka nélkül marad, miután a kevés felkérés miatt a szimfonikusokat feloszlatják. Tokióban nem tud elhelyezkedni, ezért hazatér szülővárosába, ahol felfigyel egy állásajánlatra. Egy kisvállalkozás sürgősen "utaskísérőt"keres, jelentkezik rá, és fel is veszik, és csak ezután derül ki, hogy az apróhirdetésben a munkakör egy nyomdahiba miatt tévesen jelent meg: nem utaskísérőt kerestek, hanem kísérőt az utolsó útra - így lesz a fővárosi csellistából temetkezési segéd egy vidéki kisvárosban.

A fajsúlyos téma ellenére a Távozások nem egy depresszív alkotás, ellenkezőleg, megindító módon mutatja be, hogy a halál jelenléte hogyan hozhatja felszínre az emberséget és erősítheti meg a családi kötelékeket.

Tokyo Vice (2022-)

Rácsodálkozni egy idegen kultúrára egy kívülálló szemével lehet a legjobban, ettől olyan izgalmas Jake Adelstein magyarul is megjelent dokumentumregénye (Tokió ​Vice: Egy újságíró a japán maffia hálójában), és a belőle készült HBO-sorozat is.  

Adelstein még tinédzserként tette át a székhelyét Missouriból Japánba, hogy japán irodalmat tanuljon, majd úgy döntött, megpróbál történelmet írni azzal, hogy ő lesz a szigetország legnagyobb napilapjának első külföldi újságírója. Végül 12 évet töltött el a Yomiuri Shimbun bűnügyi rovatának munkatársaként, ahol főleg a szervezett bűnözéssel, azaz a jakuza ügyeivel foglalkozott, és közben komoly rendőrségi kapcsolatokat épített ki. A sorozatban Ansel Elgort alakítja őt, aki a szerep kedvéért japánul is megtanult.

A PORT kritikusa szerint

a neonban úszó éjszakai Tokió nem is csak markáns kulisszája, hanem egyenesen a főszereplője a sorozatnak – és egyben védőhálóként is funkcionál, mert a kevésbé izgalmas történetszálakat is el lehet vele adni.”

– az első évadban pedig még maximálisan működik az egzotikum varázsa.

Tokiói történet (1953)

Japán a fejlett világ egyik legudvariasabb és legcivilizáltabb nemzetének hírében áll, de a kifelé mutatott kép egy elmagányosodott országot rejt. Yasujiro Ono rendező már a 70 éve bemutatott Tokiói történetben (1953) tökéletesen megragadta ezt a témát. Filmje egy idős házaspár történetét meséli el, akik meglátogatják a városban élő gyerekeiket. Az orvos fiúk és a kozmetikai szalont vezető lányuk azonban nem látja őket szívesen. Sem idejük, sem kedvük szüleikkel foglalkozni. Csak háborúban elesett fiúk özvegye, Noriko fogadja őket őszinte örömmel, aki még egy szabadnapot is kivesz, hogy megmutathassa nekik Tokiót. A két idős embert gyerekeik végül befizetik egy üdülőhelyre. A szülők a zajos helyen rosszul érzik magukat, és a vártnál korábban visszautaznak Tokióba.

A Tokiói történet nem a legvidámabb japán film, de megérdemelten számít az egyetemes filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusának.